Irodalmi Szemle, 2014

2014/11 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Gyürky Katalin: Emlékezetmozaikok (Daša Drndić Április Berlinben című kötetéről)

kig érvényben maradásában. Vagy ott van Rolf Hochhuth drámája, amely a Vatikán borzalmakkal kapcsolatos némaságára, XII. Pius pápa máig érthetetlen hallgatására kíván emlékeztetni, amely drámából Kosta Gavras 2002-ben filmet is forgatott.

De mivel Drndic nemcsak Németország területein fordul meg, hanem bejárja egész Közép-Kelet-Európát, találkozik Nórával, a román költőnővel és műfordítóval, aki verseiben a saját országában végbement borzalmakra emlékeztet, vagy Boris Biletictyel, aki Az én Pulám címmel a saját városáról, „a pulaiak életéről, tanárokról, írókról, az olaszokról, a lerombolt házakról, az erődítményekről” írt könyvet, mert „Boris ezt mind tudja. Emlékszik rá” (238.).

Boris Biletic várostörténete azonban nemcsak az emlékezés, hanem a kötet még egy, nem kevésbé lényeges aspektusa miatt is fontos: mégpedig Drndic személyes élete s vele egy harmadik korszak, egy harmadik idősík, a délszláv háború borzalmai szempontjából, pontosabban az ezzel való szembenézés lehetősége, szükségessége vagy épp lehetetlensége szempontjából. Drndic a délszláv eseményeket emlegetve több vonatkozásban is a saját „gyengeségeire”, „tökéletlenségére” utal, amelyeket a sorok közé finoman elrejtve, de végig érzékeltet velünk, olvasókkal. Boris Biletic kapcsán, az ő tökéletesen működő emlékezete kapcsán döbben rá, hogy „Nekem nincs városom. Most látom, hogy soha nem is volt” (238.), ami azokkal a „kollégáival” szemben hátrány, akik a városukat úgy ismerik, mint Biletic, s ezért képesek emlékezni az ott történtekre. Drndic viszont, városa nem lévén, erre képtelen. S talán ezért „szaladgál” városról városra begyűjteni mások emlékezetét. Amiatt is vádolja magát, hogy városnélküliségéből fakadóan a délszláv háborúban sem volt képes hathatósan kiállni egyetlen terület mellett sem. Szemben például azzal a Marusa

ÍZLÉSEK ÉS POFONOK

Kresével, aki „az ostrom alatt ész nélkül rohangált le-fel, Ljubljana-Szarajevo-Ljublja- na, szervezte a segítségnyújtást, és fogyott. [...] Én a háború alatt, amikor ott kellett volna lennem, nem mentem el Szarajevóba” (194-195.). Drndic ráadásul 1992-ben elhagyta Belgrádot is, végleg, és Rijekában telepedett le. Azaz itt is és ott is, mindenhol otthon van egy kicsit, de sehol sincs igazán otthon, kutatja az emlékezni képes személyeket, de őneki magának nincsenek személyes emlékei. Vagy inkább - legalábbis a kötet alapján ítélve - úgy tűnik, hogy nagyon is lennének emlékei, de nem akar szembenézni velük. Köztes szinten helyezkedik el a személyesen megélt és a felkutatott tények, események között. Ez véleményem szerint tűnhet védekezésnek is: a II. világháború borzalmaihoz képest időben jóval közelebbi, jóval megfoghatóbb délszláv eseményekkel szembeni védekezésnek, az ottani történések előli tudatos menekülésnek, de eredhet a Drndic-féle munkamódszerből is. A múlt feltárására irányuló ténykedésből, amelybe a két évtizeddel ezelőtt történtek kutatása még - épp az érzelmi és időbeli tényezők miatt - nem fér bele. Abból a munkamódszerből, amelyet Drndic, kicsit saját maga vigasztalására, de korántsem a mentségére, az Április Berlinben című kötetében így fogalmazott meg, s amely nélkül mi, olvasók, azt gondolom, jóval szegényebbek lennénk: „Ez itt nem a naplóm. Nem is útirajz, nem is regény. Ez valami köztes műfaj. Bicegő, nyomorék ugrabugrálás az összetorlódott időben, az idő diribdarabjain keresztül, melyek maguktól letöredeztek, és most a jelen föld alatti folyosóin úsznak. Ugrálás eközött, aközött. Az április köztes hónap, Berlin is köztes város, Bécs és Belgrád is köztes városok, meg Rijeka is. Én is köztes vagyok” (278.).

(Dasa Drndic: Április Berlinben. Fordította Radies Viktória. Kalligram, Pozsony, 2014, 361 oldal, 3200 Ft)

91