Irodalmi Szemle, 2014

2014/1 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Forgács Iván: Az elembertelenedés nyelve(i) (Szász János A nagy füzet című filmjéről)

- és most mindegy, mennyire eredeti módon -, de az ő elembertelenedésüket kevéssé. Miközben megértjük persze, miről van szó.

A regény attól izgalmas, hogy Ágota Kristóf olyan irodalmi eszközre talált benne, amely spontán módon közvetíti a ridegséget. Felfedezte a „füzetnyelvet”, és ezen „íratja le” a fiúkkal, mi történik velük, hogyan tűnnek el belőlük nyelvhasználatukon keresztül is az érzelmek. Már az sokat sejtető, ahogy meghatározzák füzetük nyelvezetét: „Azok a szavak, amelyek érzéseket jelölnek, igen homályosak, jobb, ha kerüljük a használatukat, és ragaszkodunk a tárgyak, az emberek és önmagunk leírásához, vagyis a tények hű leírásához” (Ágota Kristóf: A nagy füzet. In uő: Trilógia. Budapest, 2013, Cartaphilus Kiadó. 30.).

Szász János is biztos keresett egy hasonló filmes formát, de szerintem hamar föladta, és ismertebb minimalizáló eszközökhöz fordult. Jól használta őket, de arra nem voltak alkalmasak, hogy alkotása minden fontos rétegét élővé tegyék. Azért érdemes erről beszélni, mert miközben a mai magyar film időről időre megbízhatóan hozza a maga fesztiválsikereit, ezeket gyakran egyfajta művészi óvatoskodás, a hibák elkerülésének görcse jellemzi. Márpedig kellő merészség nélkül aligha születhet igazán nagy műalkotás.

93