Irodalmi Szemle, 2014

2014/1 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Forgács Iván: Az elembertelenedés nyelve(i) (Szász János A nagy füzet című filmjéről)

az elviselését. Egymást is verik, egyáltalán nem esznek, és végkimerülésig dolgoznak. A próbatételek során alkalmassá válnak ugyan a szenvedések elviselésére, de úgy, hogy az erőszakot gyakorolják, és érzéketlenségre szoktatják magukat. Ez végül arra is képessé teszi őket, hogy anyjuk helyett nagyanyjukat - azaz a kegyetlen élet mintáit - válasszák, a biztonságos szökés érdekében feláldozzák apjukat, és egymástól is elszakadjanak.

Fölmerülhet persze a kérdés, mennyire aktuális manapság az elembertelenedésről beszélni, ráadásul egy második világháborús közeg megelevenítésén keresztül. Véleményem szerint teljes mértékben. Főleg Közép-Kelet-Európában. A térség nagyobb része immár huszonöt éve nem képes gazdaságilag eredményesen kapcsolódni a fejlett piaci világhoz, és népessége többsége számára a demokratikus politikai keretek között is egyre embertelenebbé válik. Az alkalmazkodó emberek vagy azt a képességet fejlesztik ki magukban, hogy elviselik a vesztes pozíciót, megszokják, hogy nincs munkájuk, hogy nélkülöznek, hogy taposniuk kell egymást, vagy azt, hogy a hatalom diktálta ellenségképekkel nyugtatják magukat. De jól látható, hogy mind a két minta erőszakossá, kíméletlenné teszi a kibontakozásra várakozó, „túlélésre” berendezkedett többséget, amely így teljesen képtelenné válik arra, hogy ésszerű alternatívák köré szerveződjön.

Mindez azt látszik igazolni, hogy valóban mély, súlyos alkotásról van szó. Mi akkor hát a baj? Miért húzza kicsit mégis a száját a kritikus? Nehezen megfogható dologról van szó, olyasmiről, amit a Megasztár és hasonló tehetségkutató show-k zsűritagjai szoktak kínjukban mondogatni: „Jól énekeltél, de valahogy merev voltál”, „nem mertél igazán kinyílni”. Én is azon sajnálkozom, hogy A nagy füzet művészi világa nem tudja igazán elementáris - vagy mondjuk úgy: katartikus - erővel kisugározni azt a szellemi és poétikai gazdagságot, amit szemléletében és elemeiben hordoz. Átlengi valami furcsa alkotói óvatosság. Szász nem hagy elég szellőzőnyílást a gondosan felépített szerkezetben: mintha attól félne, hogy a beáramló levegő összedönti. A kompozíció így persze szilárd és impozáns marad, de az ember inkább távolságból csodálja, nem szívesen lép be az ajtaján.

De hagyjuk az általános hasonlatokat. A film nyelve kimért tempóban haladó, míves képkompozíciókra épül, dinamikus vágásokat csak a legdrámaibb szituációkban alkalmaz. Teljesen érthetően minimalista megoldásokat keres, minden elemében sűrítésre törekszik. Kulcsfontosságúvá válik tehát az elbeszélés tere, a szereplők karakteressége, az embertelen, kiüresedett világ állapotrajza. Úgy érzem azonban, hogy az ábrázolt terekből, figurákból hiányzik az eredetiség, jól kiszámított, igényesen újrakonstruált panelekből építkeznek. Ilyen majd minden szereplő, a polgári anya, a falusi nagymama, a rendőrtiszt, a zsidó cipész, a pap, a szolgálólány alakja és élettere. De az igazi probléma az, hogy ez a sűrítő környezetfestés megmerevíti az ikerpárt is. Csak hát a mű „története” az ő belső átalakulásukat követné nyomon. Változásukról azonban inkább csak belső monológjaikból értesülünk, a képeken ugyanazt a két (amúgy végig jól táplált) fiút látjuk. Hol ezt csinálják, hol azt. így aztán az őket körülvevő embertelen világot erőteljesen érzékeljük ugyan

92