Irodalmi Szemle, 2014
2014/1 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Forgács Iván: Az elembertelenedés nyelve(i) (Szász János A nagy füzet című filmjéről)
FORGÁCS IVÁN AZ E L E M B E RT E L E N E D É S N YE LV E(I ) Szász János a nagy füzet című FILMJÉRŐL Jobb, ha mindjárt az elején kimondom: Nem szeretem Szász János új filmjét. Az alábbiakban szeretném feltárni, miért nem. Elsősorban talán önmagam számára, bár titkon remélem, az olvasók is találnak benne érdekes felvetéseket. Szeretném megérteni, miért is idegenkedem ettől a filmtől, amelyet egyébként jelentős alkotásnak tartok, a mai magyar film egyik kiemelkedő teljesítményének, és örülök, hogy elnyerte a Kristály Glóbuszt az idei Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon. A siker teljesen megérdemelt. Remélem, szavaimból egyértelműen kiderül majd, hogy fenntartásaim nem a jó film / rossz film kritikai mezsgyéjén helyezkednek el. A magas kvalitás ebben az esetben nem kérdés. Sokkal inkább azon kell izgulnom, képes leszek-e a filmmel az ő színvonalán kritikai párbeszédet folytatni. De ha vállaltam, kezdjünk inkább bele. Szász János többi filmjéhez hasonlóan (Szédülés, 1989; Woyzeck, 1993; Witman fiúk, 1997; Ópium - Egy elmebeteg nő naplója, 2007) A nagy füzet sem „üres”, magamutogató alkotás, ami már csak azért is meglepő lenne, mert Georg Büchner és Csáth Géza után ismét egy jelentős író, Ágota Kristóf világából építkezik. Magára a regényre csak később térnék vissza, egyrészt, mert a film megtekintése után olvastam csak el, másrészt pedig kerülni szeretném a „hiteles-e az adaptáció?” ezúttal teljesen terméketlen kérdését. A feldolgozás több dimenzióban is értelmezhető, de számomra az a legjelentősebb benne, hogy szokatlan megközelítésben ragadja meg az alkalmazkodó túlélés problémáját egy erőszakos világban. A jelenséget nem úgy fogja fel, mint a kényszerhelyzetbe került, megrettent, szelíd ember akár gyávaságig meghunyászkodó magatartását. Ehelyett kíméletlenül azt veti fel, hogy az elnyomás átvészelésére kialakított stratégiák, lelki képességek olyan önszuggesztiók, amelyek végeredményben az átélni kívánt erőszak mintáit fejlesztik ki az egyénben, és így az alkalmazkodás fokozatosan az agresszív hatalommal való öntudatlan azonosuláshoz vezet. Ez a megközelítés különösen megdöbbentővé válik, amikor a folyamatot két gyerek, ráadásul egy összetartozó ikerpár sorsán keresztül ábrázolja. A megkérdőjelezhetetlen gyermeki ártatlanságot torzítja rideg, kiszámított emberi kegyetlenséggé az alkalmazkodás. A háború idején nagyanyjához, a falusi szegénység kemény világába kerülő két fiú úgy védekezik az ütlegelések, az agyondolgoztatás, az alul- táplálás ellen, hogy mazochista képességekig fokozzák, edzik magukban mindennek 91
