Irodalmi Szemle, 2014

2014/10 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Ardamica Zorán: Válság(ok) termékeny amőbája (Németh Zoltán A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája című kötetéről)

I

ÍZLÉSEK ÉS POFONOK

Az utazás szemiotikájának esetében a szerző már érezte, hogy az utazás motívummá degradálódhat, ráadásul a posztmodernen kívül ugyancsak általános, rögzültén metaforikus, elhasznált és elcsépelt lenne. E fejezetben alapos terminológiai és értelmezési kerettel indítja kísérletét, melynek során bizonyítékot lel például az „utazás homogén jelentésének destruálásá”-ra és a fogalom jelen27 E szerzők a magyar irodalomban jórészt „elkötelezettek” voltak, munkásságukban nem látható, hogy hittek volna a nagy elbeszélések végében. Sőt.

2* Németh Zoltán: i. m. 24.

tésének összetettebbé válására.

Nyitott marad viszont a kérdés, vajon ha a posztmodernhez sorolt mágikus realizmus a „szürreális-mitikus történetszövés”-sel összekapcsolható, akkor a népi szürrealizmus (Nagy László, Juhász Ferenc, Kányádi Sándor, Csoóri Sándor...) idevágó stiláris elemei látszólag miért nem képesek A posztmodernbe, de legalább a „korai posztmodernbe” emelni ezt a vonulatot? Tán csak nem éppen az ideológiai másság27 okán? Jómagam korábban Sütő András egy drámája kapcsán vettem számba az általában a posztmodernhez kötött írói metódusokat - lehet ilyet találni a népi / nemzeti paradigmában bőven. Emellett Németh maga veti fel a 23. oldalon Baka István példáját, akinek Pehotnij-kötete ugyan „magában rejti a posztmodern decentrált identitástágítás megjelenését”, ám a „tragikus-vallomásos és kései modern megszólalások” miatt nem lépi át a küszöböt. Tehát: vajon a posztmodern heterogenitásban az azonos vagy hasonló ideológiai nézetek mégiscsak nagyobb szerepet kapnának a besorolásnál, mint az esztétikai, poétikai eljárások? Illetve úgy általában mit kezdünk azzal a ténnyel, hogy a kései modernség (sem a realizmus, sem a neoavantgárd, sem a „népi paradigma”) nem volt hajlandó a posztmodern hatására megszűnni, „befejeződni”? Jócskán felborítva ezzel az időrendet és megkérdőjelezve az időrendet feltételként kezelő váltás, felváltás, leváltás, azaz fordulat megtörténtét. A szerző gondolatmenete arra enged következtetni, hogy két ugyanolyan vagy hasonló művészi, esztétikai, írói eljárást, példának okáért az álneves alkotást alkalmazó író közül az egyik lehet eléggé posztmodern (amennyiben az attitűdje, felfogása, tehát az ideológiája, meggyőződése „olyan” - például Eszterházy P. / Csokonai Lili), míg a másik író hasonlóan álneves megszólalásmóddal nem eléggé posztmodern (ha az attitűdje „tragikus-vallomásos”28 - például

83