Irodalmi Szemle, 2013

2013/10 - Forgács Miklós: Áruló vagy, Halász! (dráma)

tál. Gyanús volt aztán már minden. Na jó, egy idő után. Vagy nem gondoltam semmire, nem sejtettem semmit, nem törődtem semmivel. Vagy minden gyanús lett, néztél csak, valamit titkolsz, hallgatsz, megsértődtél, meredsz magad elé, a legrosszabbra gondolsz. Utáltam azt hinni, hogy te azt hiszed, hogy nekünk a legrosszabb. Hogy mi áldozatok vagyunk. Hogy a mi életünk, az valami extra katasztrófa.

Anya: Soha nem mondtam ilyesmit.

Halász: De miket gondoltál, miket tartottál meg magadnak.

Anya: Mit tudsz te? Mit tudsz te mindenről? Miért kell neked többet tudni, mint nekem. És ha én nem tudtam. Tényleg nem tudtam. Akkor volt igaz. Minden akkor volt igaz, amikor nem tudtuk, nem tudtuk, hogy tudhatnánk. És az elég volt.

Halász: Láttam, ahogy kerülgeted az apámat, de nem ismered el, hogy az a katasztrófa. Az a katasztrófa, ahogy apámmal egymásra telepedtetek. És a legrosszabbat hoztátok ki egymásból. Apám nőtt. Te fogytál. Elfogytál. Én nem is tudom, ki kínozta a másikat.

Anya: Nem tudom, mit beszélsz. Együtt éltünk az apáddal. Normálisan. Együtt.

Halász: Akkor miért menekültem el?

Anya: Emlékszem egy napra. Egy napra pontosan emlékszem. Egészen pontosan. Egy nap volt az egész. Aznap minden mozdulatom végzetes félreértés volt. Nevetséges kudarc. Ijesztő malőr. Ha megszokod, hogy teszed a dolgodat, hogy elvégzed pontosan a feladatodat, hogy azért vagy, mert értesz hozzá, akkor dermesztő dolognak tűnik megakadni, kizökkenni. Ez a nap ilyen volt. Jó volt. Aznap ezernégy- százötvenháromszor történt baj. Ezernégyszázötvenháromszor estem el, dőltem el, botlottam meg, mentem neki valaminek, csúsztam el, forráztam le magam, vágtam meg magam, horzsoltam le a testem, sebesültem meg, ejtettem valamit el, csúszott ki valami a kezemből, vertem be a fejem, léptem valami élesbe, keménybe, szúrósba. Végigcsináltam a napot. Sajgott az egész testem. És éreztem, vagyok. Tisztán láttam a képességeimet. Utoljára feltápászkodtam, elláttam a sebeimet, feltakarítottam mindent magam után és jó volt. Túléltem. Igazi kalandtúra. Otthon. És én egyszer csak hajlandó voltam felfedezni a bájt az ügyetlenségben. Hirtelen észrevettem az eleganciát a bambaságban. Összeállt a koreográfia a sok hadonászásból, kapkodásból. Célja lett az összevisszaságnak, átláthatatlanságnak. Értelmet fedeztem fel a hibában, a romlásban, a megtorpanásban. Talán az a rend. De jó volt. Komolyan mondom, jó volt. Annyira jó. Az ágyamba is beestem. Aznap tényleg szó szerint. Az egyik merevítőléc meg is repedt. Az ágy lába megreccsent. A lámpát lerántottam, rá a párnámra, csak néztem, ahogy lassan pörkölődik a huzat a forró villanykörtétől. Amikor már szelíden füstölgött, akkor belenyomtam a barnás foltba az arcomat, és nem sírtam, mert nem volt okom. Boldog voltam. És szép. És esendő. Másnap aztán hiába vártam. Átlagos nap volt. Átlagosan ügyes voltam. Átlagosan leleményes. Átlagosan teljesítő. Mindennap vártam, hátha megismétlődhet az az érzés. Egy pillanatra sem jött vissza. Mégis-