Irodalmi Szemle, 2013

2013/10 - Forgács Miklós: Áruló vagy, Halász! (dráma)

Halász: Az én testemtől riadtam meg. Az én házamban tévedtem el. Az én városomra nem ismerek rá. Gyerekkorom már törmelék sem. Kamaszkoromból maradt néhány gödör. Fojt a por. Elveszek. Elindultam. Arra volt egy ismerős kiszögellés. Nincs arra semmi. Semmi, amihez közöm lenne. Tovább mentem. Erre volt az a barátságos beugró. Nincs erre semmi. Semmi, aminek jelentősége lenne. Haladtam mégis előre. Kerestem azokat az emlékezetes köveket. Nincsenek. Minden eltűnt, ami az enyém is volt valaha. Nem figyeltem oda? Hagytam? Nem érdekelt? Most már érdekel?

Patikuslány: Sokan ott követik el a hibát, hogy alábecsülik a víz jelentőségét. Pedig minden ezen múlik. Megfelelő vizet, megfelelő pillanatban, megfelelő kortyokban jól lenyelni és felkészülten várni a beteljesülést. Felkészülni, hogy ott a mélyben, a testüregekben megkezdődik a küzdelem. A legizgalmasabb kérdés, hogy milyen edényből igyuk a vizet. Az üveg, a fa, a műanyag, a fém mind-mind más és más eredményhez vezet. Teljesen más, ha tenyérből iszunk. Mindenki azt hiszi, üvegből kell inni. Automatikusan üvegpohárhoz nyúlunk, ha vízre vágyunk. Az üveg higgadt partner, kimért és kiszámítható. A víz benne csupasz és dermedt. Nem fogy, de nem is duzzad. Nem sérül, de nem is érvényesül. Az üvegben éppen annyi, amennyi, se több, se kevesebb. Erre gondolni kell. A műanyag kicsit kínos, szegény rokon. A víz benne zavarttá válik, nem mer mozdulni, összehúzza magát, minél kevesebb akar lenni, ha már kevés, ami jut. Gondterhelt víz lötyög a műanyagban, amennyire félénk, annyira kiszámíthatatlan is. Megjósolhatatlan, kiszabadulva elbízzák-e magukat, vagy teljes kishitűségbe zuhannak. A fában van a boldogság. Gondolják a vizek, és érzik is. De túl boldogak. Eltunyulnak. Csak magukra gondolnak. Ezek a vizek már magánvizek, önző folyadékok. Boldogságuk elzárkózás, nem értik, később mi történik velük. A fémben a víz mindenre felkészül. Váratlan hatásokra számít. Tudja, ez az állapot átmeneti, ennek vége lesz. Minden fémedény csak kezdet, ott dübörög valahol a közelben a folytatás. A fémekben a folyadék túlságosan is képlékeny lesz, jellegtelenné fakulhat. Mindent kitölt a várakozás, hogy ami jön, majd az meghatároz, mert ami van, annak nem lehet bedőlni. Nem bánt, de nem is kényeztet. Tenyérből inni sem józan pillanat. Az emberi bőrön a víz valódi élőlénnyé válik. Ragadozó lesz a víz. Erős társ és váratlan ellenfél. A tenyér a gyengeségünk, a víz kiismer minket. És él velünk. Jeget szopogatni a valódi kiút. Mikor a víz válik a maga edényévé. Az abszolút önfeladás és mégis teljes önazonosság. A jégből kiszívott víz. Amikor magával találkozik. Amikor magára zárul. Amikor jut is, marad is. Amikor a víz horgad és lohad. Szétválaszthatatlanul egyszerre mindenképpen víz. Vagy gőzfelhőbe dugjuk a fejünk? De talán akkor csak viccel.

Halász: Gyere velem.

Patikuslány: Nem mozdulhatok innen.

Halász: Vezess, kérlek.

Patikuslány: Én csak itt segíthetek.

Halász: Ha veled vagyok, talán még enyém ez a város.