Irodalmi Szemle, 2013
2013/10 - Forgács Miklós: Áruló vagy, Halász! (dráma)
a hibás. Előléptetés, felejtse el. Nyugalmas hivatali mindennapok, képtelenség. Maga már ne is álmodozzon, maga már csak egy álom. Felébredek, és szertefoszlik. Már ébredek is. Ébredek, Halász. Halász: Az iroda közepéig valahogy elvergődtem. De vége, most már egy tapodtat sem. Aprókat csusszanva gyötrődtem el magam idáig. A konyhától a hivatalig lajhár tempóban, néha meglódulva. Reménytelenül végig. Bentről feszített a befalt gyümölcs. Robbanásveszély. Elcsoszogtam az iroda közepéig. De megrekedtem. Ha egyet rezdülök, minden kijön. Na most egy milliméter. Állj. Vigyázz. Na most egy arasznyi. Vigyázz. Állj. Akkor egy leheletnyit megint előre. A széket óvatosan megkerülni. Hogy került ilyen hülye helyre? A szőnyegen egy hatalmas gyűrődést. Át kell lépni. Muszáj. Iratcsomók a földön. Szlalom. Szlalom. Kibírom. Szlalom. Kibírom. Túlélem. Bennem marad. Kihúzva az egyik fiók, meglep, elkerülhetetlen, belém mar a fémperem. Belül rohanok, nem merek mozdulni, megkockáztatom. Az ajtó is befelé nyílik. Perverz állatok. Dobai áll az ajtó előtt. Mindent vissza. Ajtó becsap. Nekimegyek, elesek, semmi lazulás. Mindent elölről. Kerülgetem az akadályokat, torzított gátfutás, Dobai az ajtó előtt. Mindent vissza. Az iroda közepe is már elérhetetlen. Nyúlok az iratok felé. Dobai látja, hogy nyúlok. Látnia kell, hogy nyúlok, feszülök. Egész testemben megfeszülök. A kezem már kétszeresére nyúlt. A lábaim már teljesen összegabalyodtak. Már nem vagyok ember. Már egy zselés tenyészet vagyok. Gumiborzalom. Mutáns. Génhiba. Áldozat. Egy tál gyümölcs. Ott vigyorog fent a kredencen. Ne nyúlj hozzá. Méreg! Késő. Küzdők. Testem ellenség. Dobai ellenség. A kéjes emlék ellenség. A bosszú ellenség. Az elégtétel megszűnt. Naponta többször is. Szlalomo- zom. Elvergődöm. Résnyire nyílik az ajtó, ott áll Dobai. Egyszer sikerült. Egyszer a legelején mégis. Halványan rémlik, hogy eljutottam, hogy ellöktem a Dohait. Vagy mindig is fölökleltem. Kénytelen voltam. Az életösztön. A cseppfolyós lények életösztöne. Csak nem az a papír volt az? Most hasít belém. Felkaptam egy koszlott iratot. Csak nem? Csak nem? Dohain átgázolok. Átgázolok, amennyiszer csak kell. Már nincs mitől félnem. Dobai már csak egy futószőnyeg. És én vagyok a futó. És kötegnyi iratokat viszek magammal. IV. Alászállás Halász: Ismerem ezt a gyógyszertárat. De biztos voltam benne, már lebontották. Láttam, amikor bontják. Erre is megesküdtem volna. És most itt vagyok. Itt van a gyógyszerem. Vágytam. Beteljesítettem. Megszenvedtem. Most jöhet a feloldo- zás. Ma minden megtörténik. Patikuslány: Véletlen, hogy nyitva vagyunk. Ma is már úgy volt, bezárunk. De megint elfelejtettünk bezárni. Tulajdonképpen ki se nyitottunk. De be se zártunk. De aki itt belép, azt kiszolgáljuk. Még van reménye. Halász: Gyógyszer kell!
