Irodalmi Szemle, 2013

2013/10 - Forgács Miklós: Áruló vagy, Halász! (dráma)

édesgyerekek, a magam remek ötletei, azok pedig apátián, anyátlan, otthontalan árvaként kallódnak, valahol az erre nem alkalmas testüregeimben? Hát ez kóros. Hova tűnt az az átkozott dokumentum?

Halász: Hallgatom a Dohait. Nyelem a szavait. Nyelem a véleményem. Már nincs véleményem. Hamvába hal. Meg sem születik. De nyelek. Reggel is nyeltem. Önfeledten, vészesen, semmivel sem törődve. Beléptem a konyhába. Beléptem. És még nem tudtam, mi van. Nem is sejtettem, hogy mi van. Hiba. Hiba történt. Hibázott Milka. Most már tudom, csapda is lehetett. Kelepce is lehetett. A konyha nem volt üres. Egy tál gyümölcs rejtőzött a kredenc tetején. Ott felejtve. Az én martalékom lehet. Bekebelezhetem. Vágyam tárgya. A birtoklás háborítatlan öröme. Megháborodom. Ez a boldogság. Háborítatlanul megháborodni, mert zabálha- tok. Ott a valódi tiltott gyümölcs. A hamisítatlan kéj. A rám méretezett mámor. Rávetem magam. Csak egy pillanat. Mindjárt. Mindjárt rávetem magam. Csak felkészülök a csodára.

Dobai: Maga egy borzalmas, ártalmas, halálos, fekélyes tévedés. A lépfene legközelebbi rokona. Félelmetesen szerencsétlen. Bénítóan béna. Ez a maga halálosztó fegyvere. Teszetoszán mindent összegabalyít, döglesztő gordiuszi csomókat potyog- tat mindenhová, és maga se tudja, hogyan, de mindenkit megfojt, egy elfuserált, bamba üzemi anakonda. Tétova gyilkos. Vigyázzon, mert örökre a szívembe zárom és összeroppantom. Áll, ül, kucorog, henyél. Henyél. Na, azt hevesen. A henyélés, az intenzív. Abba belead apait-anyait. A semmittevésben otthon van. Tohonya tapír. Azt hiszi, kivárja, hogy eltűnjek? Hogy leváltsanak? Mi mindent beszélnek, már mióta. Dobai úgyis röpül. Csak ki kell várni. Türelmesen. Dobai napjai már meg vannak számlálva. Ne csüggedjünk, kartársak, a Dobait mindenki utálja. És ha mindezt én terjesztem? Ha ez csak az én zseniális konspirációm része? Erre nem gondolt, ugye, mamuszagyú? Taktika. Taktika. Nem megyek sehová. Itt öregszem meg az irodámban. Minden irodában egyszerre. Egy irodát sem hagyok ki. Mindenhová bejárok majd megöregedni. Hogy minden pillanatát kiélvezzem a döbbenetüknek. Hogy a Dobai még mindig itt van. És még mindig. Mennyi jó hír, mennyi rosszindulatú pletyka. És a Dobai nem mozdul. Kinek az idegei pattannak el, na kinek? Találgathat, Halász. Fogadhat. Nagy összegekben. Utálnak? Gyűlölnek? De ki az erősebb? Játszani akar, Halász? Velem akar játszani? Rendben. De ha nem lesz meg még ma az a nyamvadt kimutatás, akkor beledaráltatom az üzemi kosztba.

Halász: Meg se rezdülök. Dobai hadd őrjöngjön. A gyümölcs hadd terpeszkedjen. Taszít. Csábít. Csak meredten bámulok. Mereven bámulok. Már eszem. De nem mozdulok. Eszem a szemeimmel. Falom a tekintetemmel. A kibuggyanó lé lecsorog a szemgolyóimon. A gyümölcsök nedve kiszorítja a csarnokvizet a szemgolyómból. Nem nyúlok hozzá. Még nem. Dehogynem. Ez kibírhatatlan. Nem bírom tovább. Csatakos leszek a lédús gyümölcstől. Megfürdök a nektárban. Páncélként szárad majd rám a lé. Megérintem, és már nyomódik is be a gyümölcs túlérett, puha húsa. Felfakad. Elpattan. Repedezik. Csorog a nedű. Patakokban folyik végig raj-