Irodalmi Szemle, 2013
2013/10 - Forgács Miklós: Áruló vagy, Halász! (dráma)
III. Szerződés Dobai: Halász! Halász: Dobai! Dobai: Maga bujkál előlem, Halász! Rejtőzködik! Halász: Szó sincs róla! Dobai: Lábujjhegyen jár, hogy ne lehessen észrevenni. Maga sunnyog! Lopakodik! Lé- becol! Munkát kerül! Lóg! Feltartja a céget! Tönkreteszi! Megsemmisíti! Katasztrófába dönti! Még szerencse, hogy én magát kedvelem! Megértem, hogy ilyen képességekkel nehéz, nagyon nehéz teljesíteni, mindent és százszázalékosan. Türelmes vagyok, roppant türelmes. Szinte semmi mást nem csinálok, csak várok, magára várok. Munkaköröm legfontosabb része magára várni! Maga otrombán lefoglal engem. Lehetetlenné teszi a működésem. Micsoda szerencse, hogy megértő vagyok és türelmes. De maga egy hálátlan recésfülű lomhadisznó! Maga egy lusta bélféreg! Maga visszaél. Visszaél a bizalommal. Visszaél a szeretetemmel. Én megbecsülöm, pedig, pedig... Maga pedig ezt eldobja, lesöpri... Maga csak oldalazva eliszkol?... Lélegzetvisszafojtva tovaoson?... Leharapja a segítő kezet?... Szégyentelenül elsumákol minden feladatot? Megbízom magában és megbízom a feladatokkal, maga pedig mindent romba dönt? Erre képes! Pofátlanul dőzsöl és heverészik és nyaral és pihenget. Teljesen feleslegesen teljesen felesleges dolgokkal pepecsel? És még azt is tehetségtelenül? Nem becsüli a jóságomat, hogy én az ön mértékére butítom a megbízatást, és még azt se?... Csak rendet kellene tartania, de azt nem tart, azt végképp nem. Ha azt nem tart, akkor keresnie kell, állandóan keresni, folyamatosan kutakodni, hogy hova a veszett mindenségbe tűnt az a rohadt irat? Halász: Figyelek. Figyelek. Dohaira mindig figyelek. És igyekszem semmire sem gondolni közben, mert ő leolvassa az arcomról, a semmitmondó, semmit ki nem fejező, rezzenéstelen arcomról is. Leolvassa, a gyomorgörcsömről is, belém nyúl, kifordít és mindent lát. Mindent észrevesz. Egy ökör. Igazi ökör. Elfelejtettem, hogy nem lehet büntetlenül hirtelen élvezethez jutni. Reggel csoda történt a konyhában. Némi szemlélődés után megláttam a gyümölcsöket. Kéjesen érettek, majd kicsattantak, gyönyörűségesek, kívánatosak. Habzsolnom kellett. Dobai: Sasszézik. Sasszézik, mint egy tőből amputált lábú dilettáns balett-táncos. Ambícióink lennének, de a képesség, az mindig cserbenhagy, igaz? Amikor mondom, már késő, a gondolatra kell reagálni. Nem a parancsra várni, az engem is kifacsar. Hát jó az nekem, hogy megőszülök, leizzadok, berekedek, fekélyem lesz és megerőltetem magam? Hát az nem lesz jó nekem. Más helyett gondolkodni, állandóan, más helyett, az én gondolataim már csak a szájüregembe férnek, mert állandóan teljesen mások gondolatainak kell helyet adnom. Pátyolgatha- tom a nyomorultakat. Mit szólnak a már amúgy is füstölgő agytekervényeim, még jobban beszürkülnek az agysejtjeim, idegenek nyüzsögnek ott bent, és az 59
