Irodalmi Szemle, 2013

2013/10 - Forgács Miklós: Áruló vagy, Halász! (dráma)

egyedül mártózik, hempereg, hentereg, ha vagyok, használ, ha nem vagyok, majd leszek, ha nem leszek, egyedül is megoldja.

Milka: Látni is jogosan láthatnám. De már nem lehetek benne biztos, látom-e. Az elmaradt legyintések még rosszabbak, mint a megszületők. Mert a megszületők valaha viccesek voltak, meg aranyosak, meg lehet, nem is annyira unalmasak, mint megnyugtatók, lehet, nem is annyira idegesítők, mint izgalmasak. De az elvetélt mozdulatok. Az orvul elvetélt mozdulatok, na azok idegesítőek. Mert azok semmilyenek se voltak, vagyis még inkább rávetítik nem létező árnyukat azokra a mozdulatokra, melyek valaha valamilyenek voltak. Eltakarják azt, ami az enyém volt azzal, ami csak az övé.

Halász: Pedig én odaérek, de neki az már rosszkor, pedig én nekilátok, de neki az már nem a kezdet, pedig én állandóan a jelen után futok, de ő már a jövőben jár. És minden úgy van, mint régen, csak éppen értelmét vesztve. Kész lett a ház. Önfeledten rohadok. És én bemegyek minden nap minden szobába, és értelmetlenül álldogálok és várom, hogy találkozzunk. Egyik szobában sincs velem. Bemegyek. Nincs értelme. Irtózom a konyhától, de vonzó is, hiszen ott zajlik minden. De én inkább mégis minden nap minden szobát bejárok. Várni szoktam. Várni tudok. Várni szeretek. Eddig jött. Most már végül mégis én megyek hozzá. Mindig csak én. Ő sodródik, és én döntök. Pedig ez nincs jól. Ez nem így volt. Ez fordítva volt rendjén. Szörnyetegperspektíva. Nem az, de annak látszik, ami nem akar lenni.

Milka: Önző disznóság. Önző disznó. Főleg az az állandó önvád, hogy most láttam-e valamit, vagy nem. Már nem tudom. Pedig bennem folyton legyintget. És ott benn őbenne is legyintve van. De nincs jele. Nincs bizonyíték. A fejemben legyintget, ha nem legyint, akkor is így van előttem. A fejében ott a legyintés kényszere, hiszen legyintve él, legyintve van. A legyintés képe megvan. Az a mozdulat, ami igaz, már csak idegesít. Nem akarom látni. Akkor lemondok erről is. Mars ki a fejemből. Tűnjön el. Legyintgess máshol, Halász.

Halász: Nem nyavalygok, csak belegondolok. Minden szobában, mindenbe belegondolok. Értelme nincs, de megteszem, mert tőlem ez telik. Ez a tőlem telhető. Minden, ami tőlem telhető. De Milka telhetetlen. Belőlem egyél. Ne ellenem. Engem egyél. Ne előlem. Egyszerűen láss nekem. Ha mocorog a végtelen, el kell taposni. A véges a biztos. Nem a ház mogorva. Én. Rákenem magam. A falakra kenem magam. Beléfér. Belém fér. Hogyne férne.

Milka: Ez már nem is legyintés. Kaszabolás. Egyértelműen kaszabolás. Hülye mozdulattal, csuklóból, furán kaszabolsz, ott a fejemben. Mindent apróra vágsz, darabolsz, nyesel, cincálsz, zilálsz, mindent iszonyúra sebzel, kínzol, nyúzol. Fájdalmat okozol. És csodálkozol. Rácsodálkozol. Rossz ez. Rosszul van. Rosszul alakult. Rossz. Már nem érdekel, hogy volt jó is, alakult jól is, de nem jó. Valaha. Nemrég. Lehet, hogy nemrég is volt jó. Akár még tegnap is. Talán tegnap már nem? Vagy egy icipicit még visszaszüremlett volna valami jó? Tegnap is. De ma már biztosan nem. Ma már erre nem volt idő. De éppen most nem is volt rossz. Csak már nehéz észrevenni, hiszen idegesít minden, meg elspórolódik, meg fáj, ha kaszabolsz.