Irodalmi Szemle, 2013

2013/10 - Forgács Miklós: Áruló vagy, Halász! (dráma)

bent valami. Ahogy valami szüremlik kifelé. De nincs kapaszkodó, nincs fogódzó. Fejteném. Megfejteném. De nincs értelme. Semmi értelmét nem találom soha. Pedig mozog a szája. Mozog. Biztatóan. Ismerősen. ígéretesen. Jár a szája. Várom, hogy közöm legyen hozzá. És mindig kiderül. De mindig. Hogy zabái. Csak zabái. Egyszerűen zabái.

Milka: Csak egy mozdulat. Rebbenés. Tánc. Jel. Vicces. Aranyos. Unalmas. Idegesítő. Nagyon vicces. Picit vicces. Nagyon aranyos. Picit aranyos. Nagyon unalmas. Még inkább unalmas. Elviselhetetlenül unalmas. Idegesítő rágondolni, erről beszélni. Idegesítő kényszer. Nem. Nem igaz. Azért közben volt megint egy időszak, amikor vicces volt. Megint vicces. De már kínos is. Viccesen kínos. Kínosan nevettető. Kínomban röhögtem. Talán. Most már nehéz megmondani. Minden mozdulata egy-egy legyintés. Minden gondolata egy-egy legyintés. Minden lélegzetvétele egy-egy legyintés. Figyel. Keres. Akar. Helyettem is legyint. Nekem már nem is jut a legyintésből. Mindent lefoglal, kisajátít, elvesz. Idegesít ez a mozdulat. Csak ez a mozdulat van.

Halász: Fal. Habzsol. Őröl. Zúz. Csócsál. Porlaszt. És elnyel. Mindent elnyel. De mindent elnyel. Tudom, hogy tilos. Már tilos. De mégis próbálok a közelébe férkőzni. Tudom, hogy hol van, de keresem, minden szobába belépve keresem. Mert hátha kimozdult a birodalmából. Hátha elhagyta a konyhát. Hátha ad egy esélyt. És ad nekem is abból, amit ő töm magába. Hátha valami jut nekem is abból, amit rejteget, amit csak magának tartogat. Hátha kaphatok belőle. Őbelőle. De mindezt nagyon körültekintően teszem. Nagyon óvatosan. Óvatosan. Szinte lélegzetvisz- szafojtva.

Milka: És a legidegesítőbb, hogy már csak ez a mozdulat van. Pedig az is lehet, már nincs is. Vagyis hányszor van, hogy tudom, jön ez a mozdulat. Mert mi jöhetne más. Mert mindig jönni szokott. Mert kiköveteli a jövetelét. A maga helyét. A mozdu- latnyi időt. És nem csinálja. Pedig várom. Nyilvánvalóan csinálnia kellett volna. Talán csinálta is, de megtartotta magának. Ez a legidegesítőbb. Na ez az. A legidegesítőbb pillanat. Annyira kiszámítható. Már csak kiszámítható. És erre benne marad a mozdulat. Elspórolja. Nem teszi. Pedig lételeme. És ott volt a helye. Ott és akkor és nem teszi. Képes rá. És ki tudja, ezt is miért. És akkor most már ez se biztos, hogy legyint. Pedig folyton legyint. Én látom. De már nem tudhatom, látom-e vagy képzelem. Jogosan képzelem.

Halász: Néha megörülök. Mert hallom, hogy motoz. Mintha itt lenne a közelben. De kiderült, csak én motozok. A közelben. Ő mindig is féktelen volt. Semmi böjt. Semmi lemondás. Mindenből minden. Azonnal. Örökké. Én mindig is óvatos voltam. Türelmes magamhoz. Megértő a télelmeimmel szemben. Adtam időt. És engedtük, hogy a másik helyettünk legyen más. De folyton lemaradtam. Ő már mindent felzabált, én akkor ültem csak neki. Ő már mindenben megmártózott, én még neki sem vetkőztem. Ő már ki is békült, és én még meg sem szólaltam. És megunta, hogy helyettem is száguldjon. Én nem tudtam megunni, hogy helyette araszoltam. És megszokta, hogy egyedül zabái. Hogy minden az övé. Hogy