Irodalmi Szemle, 2013
2013/1 - ELSÜLLYEDT MAGYAR DRÁMÁK - Száz Pál: Elsüllyedt magyar drámák II. Bizonytalanság, bujdosás, magány (tanulmány)
sének következményeként határozza meg {„the collaps of boundaries between human and world, inside and outside, foreground and background” Fuchs 1996, 93); korunk színházát poszt-antropocentrikusnak nevezi. A könyv Another version of pastoral című fejezetében a posztmodern dráma egyik formájának tartja az ún. tájkép-dráma (landscape play) kialakulását. A tájkép-dráma meghatározásának centrumában elsősorban Gertrude Stein drámaszövegei állnak, de e műfajjal rokonítja Thornton Wilder és Heiner Müller egyes színpadi szövegeit is. Fuchs elemzése szerint a tájkép-dráma eredete a becketti színházból kiindulva, Maeterlinck statikus, szimbolista játékain keresztül, Ibsen és Csehov szövegein át egészen a pásztorjáték hagyományáig nyomon követhető. így ír a pasztorál és Gertrude Stein drámáinak kapcsolatáról: „With every formal breath on play as landscape, Stein invokes an idealized view of landscape itself: like the shepherds of traditional pastoral who populated the bucolic landscape of Arcadia, landscape to Stein was wholly present to itself, simple and un-anxiety provoking to the spectator. Just as at simple rural values of traditional pastoral shine in contrast to the complex life at court or in the city, so the landscape play to Stein offers refuge from the temporally and emotionally complex theater structures that trapped her in »syncopation«, made her »nervous«, and at their climax drowe her to seek not completion, but »relief«.” A karakter halálának koncepciójába illeszkedik az is, hogy Fuchs meghatározása szerint a tájkép-dráma a természetet hozza be a színpadra, a tájban elvesző embert. ELSÜLLYEDT DRÁMÁK „The postmodern artist longs for a vanishing natural world, and some times a vanished natural world, existing before history, before culture” (Fuchs, 1996: 107). Ezek a sorok ugyanúgy vonatkoztathatók a Comoedia pasztorál-világára, ahogyan a wilsoni színházesztétikára, vagy Heiner Müller Képleírás című játékára. Ha a Comoediát kortárs szövegként olvassuk - ami feltétele lehet egy érvényes (sőt, talán kánonalkotó) előadás létrejöttének -, akkor üdvös lehet körültekinteni a tájkép-drámákban, különösen a Képleírásban. A tájkép-dráma színházi ekvivalensét Fuchs szerint Robert Wilson teremtette meg és vitte győzelemre. (Az ő nevéhez fűződik a Stein-drámák visszahozása a színházi köztudatba, és néhány emlékezetes Müller-rendezés.) Wilson 1986-os Alkésztiszét jelöli meg kanonikusnak, egyrészt a vizuális (táj), másrészt a verbá- lis/akusztikus alkotóelemek (az Euripi- dész-dráma és az említett Müller-szöveg felhasználása) okán. Wilson azóta több rendezésében is kamatoztatta a tájkép színpadi megidézését a tradicionális pasztorál-szcenika újrahasznosításának segítségével: a Monteverdi: L'Orfeo (La Scala, 2009) és Gluck: Orphée et Eurydice (Théátre du Chátelet, 2000) című előadásokról van szó. Fuchshoz hasonlóan Hans-Thies Lehmann is a posztmodern színházát próbálja meghatározni a Posztdramatikus színház című könyvében. Fuchshoz hasonlóan nála is Heiner Müller és Robert Wilson kap főszerepet. A posztdramatikus színház kialakulásának legfőbb okaként a szöveg és a színház különválását, össze- egyeztethetetlenségét adja meg, és töb80
