Irodalmi Szemle, 2013

2013/10 - Mélyvíz (előszó az Áruló vagy, Halász!-hoz)

jelennek meg a főszereplő által bejárt úton. A Halász így beavatási történetként értelmezhető, a rothadás, a nedvek, a tévelygés, az illúziók, az ízek furcsa alkímiáján és a bomláson át vezet az út a differenciálatlanság kaotikus állapotába. Ez a káosz azonban egyszerre élet utáni és előtti is. A sír és az anyaméh azonosulnak egymással, s ez a visszatérés adja meg az újjászületés lehetőségét.

És persze beszélhetnénk a posztmodern drámatechnikáról is, hiszen a túlretorizált, leíró jellegű megszólalások okán Heiner Müller szövegeire asszociálhat az olvasó. Ám minden asszociáció ellenére Forgács sajátos és egyedi drámai világot teremt, ami a búvópatakként létező szlovákiai magyar drámairodalom felől szemlélve reve- láció értékű.

Ebben a darabban minden nyelvből van. Forgács egyedül a nyelv teremtő erejére támaszkodva hoz létre mindent. Ez a bizonyos teremtő erő pedig - drámáról lévén szó - a kimondott szó, a beszéd teremtő ereje. A nyelv a Halász esetében a testre, illetve a testi folyamatokra korlátozódik és kopírozódik, így a beszéd minden teremtő és többletereje ellenére is azonos önmagával: maga sem több, mint testi folyamat, a test mélyéből születő, feltörő áradás. A Halász szövegáradata pedig mindig a testre reflektál: minden a testen keresztül, a test által, a test mélyében történik. Hogy a tyúk vagy a tojás volt hamarabb, hogy a nyelv teremti meg a testet, vagy fordítva? Lehetetlen eldönteni - csak annyi bizonyos, hogy nem létezhet az egyik a másik nélkül. Hasonló játékot űz Forgács a drámai térrel is: egyszerre válik a test térré (például Halász bomló teste és az általa megépített ház viszonya), és a tér testté. Miközben tehát a

főszereplő a ház, a város vagy az utcának labirintusában bolyong, egyszerre van belül is. A test és a tér egymásmellettisége végül az utolsó, Burok című jelenetben oldódik fel, és egyesül a kettő az anyaméh képében. Az Anya monológjával és Halász beszédes hallgatásával végződik a darab.

Forgács szövegében az említett egymásra kopírozások, az elbizonytalanítások (a lebontott, mégis meglévő patika, a holt, mégis élő Anya stb.), az egymást kizáró ellentétek egyesítése miatt a tudatalatti álomnyelve felől is értelmezhetővé teszik a szöveget. A pszichoanalitikus olvasat után kutatva meglepő lehet, hogy az alkímia Jung-féle értelmezése mentén is olvasható a darab. Az álom nyelv és a paranoid tudat szövegelésén túl itt elsősorban az ellentétek egyesítésére gondolhatunk - Halász és a mindent (férjét is) bezabáló Milka jelenetében a Király és Királynő találkozására ismerhetünk, erre utal még a rohadás folyamata (a nigredo) általi visszatérés és újjászületés motívuma, a csodapilula és a víz motívuma.

Ez az elbizonytalanítás, lebegés, folyamatos paradox állapot erősítése indokolja az instrukciók teljes mellőzését. A szöveg így még nyitottabbá válik, számol a rendezői szabadság invenciózus erejével. Bár a főszövegbe néha mozgások, gesztusok kódolódnak, Forgács ezzel is bújócskát játszik, az értelmezés számlájára. A nyitómonológban használt helyhatározók („Rohadok. Mégiscsak itt. Nem, ott. Tévedek.”) esetében például kizárólag értelmezés kérdése, hol van az itt és az ott: a testben vagy a térben való mozgásban? Ugyanez vonatkozik az egymás mellett való elbeszélés alkalmazására Milka vagy Dobai esetében. Lehetetlen meghúzni a határt a szereplő