Irodalmi Szemle, 2013
2013/1 - ELSÜLLYEDT MAGYAR DRÁMÁK - Száz Pál: Elsüllyedt magyar drámák II. Bizonytalanság, bujdosás, magány (tanulmány)
ELSÜLLYEDT DRÁMÁK következő jelentekben, noha nincs konkrét idő megjelölve, ahogy a magányos kezdés után felbukkannak a szereplők, valószínűsíthető a reggel: Licida nádat megy szedni a ház tetejére, Dienes azon mérgelődik, hogy ellopták a kecskéjét (nyilván az éjszaka), keresésére indul. Briseida már jó napot-ot köszön Júliának (II/2), a dialógus végén Julia Mirtillához indul. Tulajdonképpen a jelenetek szerkesztése strukturálisan a filmes vágások dramaturgiájára emlékeztet, mindenki valahonnét valahová tart, kivéve Sylvanust, és részben Credulust, akik folyamatosan bolyonganak. AIII/1-ben már dél körül jár az idő, Credulus az árnyékos patakpartra csábítja Júliát {„még igen fönn a nap”), az V/3-ban Dienes a juhaihoz indul, „mert estve vagyon immár, be kell rekeszte- nem őket". Majd a darab végén visszaérkező Dienes jelenti, „Ez estve ellék az egyik juh kettőt” és az összes szereplő elmegy vacsorázni. Julia nappal/fénnyel való azonosítására utal az is, hogy a Credulusszal való első találkozás, és a második igazi találkozás (azaz leleplezés) jelenete hogy oszlik meg a napszakokban. A Júliával való találkozás (III/1) jelenete előtt Credulus Briseidának mondja: „...az nap addig el nem megyen s el nem nyugszik addig”, amíg végére nem jár Sylvanus árulásának. Később Júliáról mondja: „mint az hó az verőfénben, úgy olvadok el az ő szerelmiben”, majd a leppentőcske-metafora kerül elő. A találkozás jelenetében pedig teljes a déli „verőfén”, szinte vakít, Julia mintha a fényből bontakozna ki, „ha az szemem meg nem csal, ki Júliánál egyebet nem tud nézni!’ A jelenet végére pedig megtörténik Júliának a nappal, a fénnyel való azonosítása: „Ne siess, én édes fényes napom, mert ha te elmégy, én majd úgy maradok az keserűségben, mint az setétségben.” A nappal együtt tűnik el Julia, azaz derül ki valós identitása. A leleplező jelenet előtt megtudjuk, hogy „estve vagyon immár”. 2. A magány ideje és a monotonitás felszámolása Nemcsak a tér, de az időtávlatok is hatalmasak. Tíz éve tart Credulus és Julia bujdo- sása (Credulus ekkor „tizenharmadfél esztendős” volt), két éve találkozott először és szeretett bele Júliába Credulus. Tulajdonképpen a történet kezdete után, a bujdosás ideje üres időként jelenik meg, hasonló a két évvel ezelőtti szerelembe esés és a drámajelen ideje közötti idő. Üres idő, amiben nem történik semmi. A dráma tulajdonképpen azzal kezdődik, hogy bemutatja az üresen telő, monoton időt. Credulus nyitómonológja ezt érzékelteti a nappalok és éjszakák ciklikus változásának leírásával. Ebben a monotonitásban folytatódik a darab, repetitív Briseida kérlelése, Credulus siránkozása, sőt még Credulus és Julia találkozásai is - ezek állandóan újra és újra lejátszódnak, immár két éve. Nemcsak a tér, de az időtávlatok is végtelennek tűnnek, ahogy Julia elérhetetlensége is hasonló méreteket ölt. A remény szintén csak a távoli, elérhetetlen jövőben valósul meg - hogy Julia mikor válik elérhetővé, mindig a monoton idő metaforáival fejeződik ki, olyan hihetetlen hosszú időtartamot jelöl, melynek a vége sem állapítható meg pontosan. Ezen metaforák sorozata már Licida vigaszával megindul a második jelenetben, alighanem a darab egyik legszebb metaforájával, amit Balassi különösen kedvelt (gyerekkori tankönyvére pingálva jelenik meg először a latin sententia), és többször felhasznált: „Mi lehet keményebb az márvánkőnél, s 76
