Irodalmi Szemle, 2013
2013/1 - ELSÜLLYEDT MAGYAR DRÁMÁK - Száz Pál: Elsüllyedt magyar drámák II. Bizonytalanság, bujdosás, magány (tanulmány)
ELSÜLLYEDT DRÁMÁK mi lehet viszont lágyabb az víznél, mégis, ládd-é, hogy ugyan végre is meglikasztja az márvánkövet az víznek gyakorta való csepegése?” Majd később: „...az idő is, lehetetlen, hogy valamit meg nem engesztelné hozzád ötét. Hallottam, hogy idővel ebnek foga kopik, déceg lónak háta túrósodik." A reményt tulajdonképpen a monotonitás vége hordozza, az, hogy végre történjen valami, noha erre a jelenben semmi jel nem utal. Credulust mindenki ezzel biztatja - legfőképp Briseida. Az idő ciklikusságára (évszakok, nappalok-éjszakák váltakozása) és a jelen/közeljövő monotonitására vonatkozó metaforák mellé rendelhetőek a lassú elmúlás képei is, a hervadás, amivel Briseida Júliát riogatja: „Felette bízol, jó leányom, szépségedhez, ifjúságodhoz! Nem tudod-é, hogy szépség kevés ideig tart, s igen múlandó, romlandó jószág az emberben, s oly, kit az idő is, nemcsak az betegség vagy gondviseletlenség vehet el embertől? Ne kételkedjél azért, ha szinte oly fejér vagy is, mint az hó s oly piros, mint az rózsa, mert tudod, az hó is hamar elolvad, s az rózsák is hamar elhullnak.” A távoli Jövőben Credulusra a beteljesülés várhat, Júliára pedig a hervadás, de akkor már késő lesz (mondja Briseida). (Balassi időszemléletében a lassú elmúlás/romlás és a monoton ismétlődés bizonytalan hosszúságú ideje a Júlia-ciklusban is megjelenik, az Idővel paloták... és az Én édes szerelmem... kezdetű versekben.) A darabban az eddigi monotonitást Sylvanus bontja meg, a tulajdonképpeni cselekményt ő indítja el. Sylvanus a konfliktusforrás, a drámai mozgatórugó. Az általa megváltoztatott viszonyrendszer újrarendezése, a felismerés (anagnorisis) a monotonitás felszámolását jelenti. 3. Múlt Ahogy az ember tájban való tükröződésében, a külső és belső tér egymásra vetülésé- ben, az idősíkokban is hasonló összefüggéseket fedezhetünk fel. A monoton, üresen telő külső időbe a belső idő vetül, melynek statikussága a múlt állandó jelenlétében és a jövő elérhetetlenségében valósul meg. Julia tulajdonképpen a múltban él, hiszen Thyrsist szereti. Credulus is csak azért szereti Júliát, mert az a holtnak hitt Angelicára hasonlít - Júliában tehát Angelicát szereti, aki a múlthoz tartozik („kinek kegyes személye annyira hasonlónak tetszék az szegén Angelicához, hogy ha bizonnyal nem tudtam volna szegénnek az átkozott méreg miatt való szörnyű halálát, százszor meg mertem volna rajta esküdni, hogy ugyanaz az Angelica.” Credulus, 1/2). Sylvanus múltjához Galathea tartozik, pontosabban a Galathea iránti viszonzatlan szerelem (ami „egész esztendeig” tartott). Sylvanus nem tűri azt a monotonitást, ami Credulus állandó, folyamatos jelenét képezi. Most viszont csak egy újabb monoton időtartamot választott, hiszen Julia sem viszonozza érzéseit. Sylvanus és Galathea múlt kapcsolatában Credulus és Julia jelen kapcsolata tükröződik. A tükröződés azonban a jelen és a múlt szerelmi háromszögében is megfigyelhető. Tulajdonképpen a múlt a jelenbe projektálódik, újrajátszódik. Legfőképpen Credulus számára, aki Júliában Angelicát látja, Montannak pedig Sylvanus feleltethető meg. A múlt és jelen közötti különbség eltűnik. Ennek legszebb szimbóluma a valódi identitást felfedő Júlia unikornisszarv nyaklánca, az örökkévalóság szimbóluma. 77
