Irodalmi Szemle, 2013
2013/1 - ELSÜLLYEDT MAGYAR DRÁMÁK - Száz Pál: Elsüllyedt magyar drámák II. Bizonytalanság, bujdosás, magány (tanulmány)
ELSÜLLYEDT DRÁMÁK petrarkista klisék sorozata) taszít teljes elszigeteltségbe. 3. A tér mint felület Ez a statikus térszemlélet csak a III/1 -es jelentben bomlik meg, amikor a tájleírásba bekerül a kegyes, vagyis Julia képe, s az eddigi leírások két különválasztható témája (külső állapot: táj - belső állapot: szerelem) egymásra vetül. Mindez Credulus és Julia első találkozásának alkalmával történik, mikor Credulus az érkező Júliát nézi, mintegy jelenésként, és szabályos, petrarkista képleírást ad: „Ahol látom távul, hogy az ágak között egy igen szép kegyes jődögél. Ügy tetszik, azmint az képiről esmérem, hogy Júlia, ha az szemem meg nem csal, ki Júliánál egyebet sem tud nézni. Ő bizon, ő! Ó, boldog virágocskák, kik viselitek az ő áldott lábacskáinak nyomdokát, ugyan irillem, hogy lábaival illet benneteket. [...] Szép virágok közt járó szép virág, Isten töltse bé minden kívánságodat!" Julia, a kegyes a tájba, a természetbe helyeződik, egymás részeivé válnak, ám nem első alkalommal. Az I/3-as jelenetben Dienes Julia- leírásában éppen fordítva, a természet helyezkedik a kegyesbe, meghökkentő, arcimboldói képek soraként: „Kövérke, pirosocska, jó üzöcske, mint egy nyúlcímerecske! Oly fejér, mint az én ingem karácson napján! Az melle, mint egy gömbelő retkecske; az orcája, mint egy parlagi rózsa; az ajaka, mint egy kis megért cseresnye; oly fejér az foga, mint egy lisztláng; az orra vékon, hosszúcska, mint egy lyukon hámzott salátatorzsácska; jó szagó penig, mint az [...; ...szemei, mint az] én cickémnek az kemencében.” Az ember és a táj, az én és a világ egymásba oldásának, a „szubjektív természetábrázolásnak" (Di Francesco, 1976) köszönhetően a tér jelentésekkel töltődik fel, sőt életre kel. „...a különös iránti vonzalom, a figuratív elemek mesterkélt feldíszített könnyeddé tétele és egy olyan színpadias illúzióvilág végletekig vitt fokozása érvényesül, amelyben a realitás és irrealitás kettősségét a fantasztikus elemek eluralkodása haladja meg...” A tér/táj tanúként tételezése szinte szereplővé avatja a teret: „...s ha az erdő szólhatna, azzal bizonyítanám” (Briseida, II/4), „...az fák, kövek is tudják minden álnokságodot" (Briseida, III/3), „Bizonyítom az erdőkkel, kik az én tudománytételemet halljátok, hogy nem én vétkem” (Sylvanus III/3), „Azmint látom, még az füvek s virágok is kikiáltják az én nagy szerelmemet” (Sylvanus, I1I/3). Credulus monológjában öngyilkosságot akar elkövetni, fel akar oldódni a tájban, leugrani egy kőszikláról, megtérni a földbe, vadak gyomrában koporsót találni, a tájat hívja tanúul, amiben ott akarja hagyni a nyomát, mintegy emlékként: „Ó, ti magas fák, kik sokszor hallottátok az én keserves sírásimot, kiken az én gyilkosom, Julia, csak mosolyogott, ti légyetek mostan is az én testámentumosim, s ti tégyetek bizonságot mind őelötte s mind más előtt az én szörnyű halálomról, mely halálomnak keserves okát, ím,fel is jegyzem egy fiatalra, hogy mennél nagyobb időre nő, annál inkább kiterjessze magán az jegyzetemet, mely jegyzésről végyen ki-ki példát, mint űzze az szerelmet, s mást is tanítson reá. [...] Ha penig Isten azt akarta, hogy ugyanez gonosz szerencse miatt ez holtom után való jó se teljék rajtam, s holt testemre se találj, hanem valamely ember ásta sír vagy valami vad gyomra légyen az én koporsóm, mégis talám valaha reátalálsz az jegyzésre, kit az fiatalra
