Irodalmi Szemle, 2013
2013/1 - ELSÜLLYEDT MAGYAR DRÁMÁK - Száz Pál: Elsüllyedt magyar drámák II. Bizonytalanság, bujdosás, magány (tanulmány)
ELSÜLLYEDT DRÁMÁK metszek fel, s megértvén abból, hogy temiat- tad, kegyetlen, adtam az halálra magamat, talám megszánsz s könyvezve fohászkodol (noha későn) utánam héában akkor’.' Credulus önmagának és életének állít emléket. A szerelem reménytelensége miatti halál, a halál emlékműként való megjelenése a tájban (mintegy memento mori) a bukolikus eszköztár része (lásd. Poussin Et in Arcadia Ego és az Árkádiái pásztorok c. festményét, vagy Milton Allegráját). A tér tehát mindent tud, a tér jelekkel, lenyomatokkal, kódokkal telítődik. 4. Echo, avagy a tér mint tükör Egy másik bukolikus eszköz a visszhang alkalmazásának vizsgálata is a tér problémáját veti fel. „Az echó eszköze - amely önmagában nyitás az ismeretlen és távoli felé, egy monológ hangjának visszaverődése - Balassinál olyan dialógussá válik, amelyet önmagunk ismeretlenjével folytatunk, és azzal a távolival, amely a főszereplő énjében lakozik, ez az eszköz a rejtett én, a bennünk és a dolgokban rejlő végső lényeg megszólítása és faggatása’.’ (Di Francesco 2005) A Comoediábíxn többször megemlítő- dik Echo, aki a szerelem generálta énekre, esetleg panaszra válaszol, pl.: „...éneket is különb-különbféle szép nótákra mond. Az erdők is ugyanúgy zöngenek, az madarak repösnek belé, sőt még az Echo is, noha tündérasszon, megfelel néha verseire, mikor valamiről szól néki” (II/2). A visszhang jelensége végül nemcsak megidéződik, de szemünk előtt játszódik le Sylvanus III/2-es jelenetében. Az ember a világból nézi önmagát, tulajdon lenyomatait kelti életre a térben: „Ó, magas kősziklák, kietlenben nőtt fák, kik nagy szerelmem tüzén Igaz bizonságim vadtok, mert kínjaim tudjátok, szinte mint én, Ki látta éltében, hogy így haljon-vésszen más, mint én, szerelmesén? ECHO: ÉN.” (III/2) A magányba vetett én megszólalása egyszerre monologikus és dialogikus, az egyén önmagával mint ismeretlennel, idegennel beszél. Az én kozmikussá növekedik, a világgal azonosul és viszont. „A meghatározatlan dimenziója felöleli az emberi mikrokozmoszt és a természeti makrokozmoszt...” (Di Francesco 2005) Echo a tér lenyomatainak hangja, jelentése, aki tündérasszonyként jelenik meg. Sylvanus a második versszakban megidézi a tündér alakját, majd a hangban felismeri Echót - azaz önmaga maszkját. „...az első két versszak visszhangzott szavai éppen az Én és az Echó: ezek jelentik a kezdetét egy bizonytalan és távoli, nehéz és nyugtalanító, problematikus és titokzatos dialógusnak” (Di Francesco 2005). A térben önmaga másolatát olvasó én kozmikussá növekedik, a világgal azonosul és viszont. Ez az azonosulás azonban paradox módon egyszerre jelenti a világgal való egységet és az ember önmagától való elidegenedését, hiszen a megszólaló nem ismeri fel önmagát Echóban. A vers bonyolultságát nemcsak az adja, hogy Echo végleg feloldja a külső és belső tér határát, hanem, hogy tükörként működik, és a tükrözés maga többszörös képet ad: nemcsak Sylvanus tükörképét, hanem a Sylvanusban tükröződő Julia képét is - mindkettőt a tájba vetítve. Julia a versben fantasztikussá válik, csodás képességekkel ruházódik fel. Nemcsak az én, a szerelmes képe vetül a tájba, hanem a kegyesé is, ebben a versben pedig álomszerű lebegésben ol74
