Irodalmi Szemle, 2013
2013/1 - ELSÜLLYEDT MAGYAR DRÁMÁK - Száz Pál: Elsüllyedt magyar drámák II. Bizonytalanság, bujdosás, magány (tanulmány)
ELSÜLLYEDT DRÁMÁK „Balassi esetében [...] a kezdetben idilli leírásból a tájleírás olyan változata alakult ki, amely ugyan még nem azonosítható teljesen a Tassánál jelentkező áthatolhatatlan, félelmetes rengeteggel, de mindenképp a tér újfajta, kozmikus értelmezése felé mutat.” (Di Francesco 1976,638) Credulus a hajnalhoz intézett nyitómonológjának elemzésénél Di Francesco azt állítja, hogy „a lelki magáramaradottság élménye szólal meg” belőle (Di Francesco 1979,26.). A nappalok és éjszakák váltakozása, tehát az idő múlása a térbe vetítődik, a belső idő (Credulus állapotának állandósága) és a külső idő ciklikussága, monotonitása kozmikussá növelik a teret. Ebben a térben monologizál az idő ciklikusságába és a tér végtelenségébe vetett Én. A belső magány (viszonzatlan szerelem, a rejtett identitás - Thyrsis) itt a térbe vetül ki, ki- kiáltódik (ahogy a darabban mondják) - a monológok megszólításokkal élnek, a külső világhoz tartozó, jelenlévőként tételezett dolgokat (fák, virágok, ég, hajnal), és a belső világhoz tartozó, csak az Énben jelenlévőket szólítják meg. Ez a kontraszt szinte feloldhatatlannak mutatja az emberi magányt és elszigeteltséget. Ugyanilyen nyitott és végtelen térbe érkezik a felvonás végén a Júliát kereső Sylvanus (1/4), a következő monologizáló. Az Oh nagy kerek kék ég kezdetű versbetét 1. versszaka ezt a teret idézi meg, majd a vad természet képeit vetíti elénk, a bolyongás, „az ember nem lakta föld” bejárása, a bujdosás motívumával. Minden külső, monotonon ismétlődő állapotváltozás hiábavaló, a belső állapot, a (beteljesületlen) szerelem, az elveszettség-magány- bujdosás állandó, statikusan jelenlévő. Ez pedig Credulus hajnal-monológjára rímel („mindenképpen megcsalatkozom nappal abban, azmit éjjel felőle remélek” 1/1), csak míg Sylvanus a térben bolyong (Júliát keresve konkrétan, a versben pedig metaforikusán), Credulus az időben. Noha a Sylvanus első monológja (1/4) után következő Julia-monológban (II/1 - ez Julia első felbukkanása) nem játszik központi szerepet a természet, de ő is a magány és a végtelenben való elveszett- ség témája felől indítja el a bujdosásáról szóló monológjának múltra épülő utalás-hálózatát: „Nem hiszem, hogy ég alatt, föld kerekségében, asszonyállat énnálamnál nyavalyásb, szerencsétlenb ez világon lehessen senki’.’ - Ezek Julia első szavai. Nála a magány nemcsak a bujdosás, rejtőzködés, hanem - hasonlóan Credulushoz - a gyász is. De Sylvanus monológjához hasonlóan előkerül a vad természet is a civilizáció kényelmével kontrasztba állítva. Végül a kezdéshez és a Sylvanus-monológhoz hasonlóan a bujdosás hiábavalósága, a belső állapot állandósága (az eltűnt Thyrsis keresésének értelmetlensége és a beteljesületlen szerelem) fogalmazódik meg, immár harmadik szemszögből: „...holtam volna meg ugyan valóban, hogy ok nélkül ne bujdosnék miattam nyomorultan ez világ kerekségében széllel, szegén nyavolás!” A bujdosás-rejtőzködés témájához kapcsolható a klasszikus drámaszövegek gyakori dramaturgiai sablonja, az elbúj ás és a kihallgatás aktusa (Credulus IV/2, Julia V/3) - az elbújás során az ember a tér részévé, Echóhoz hasonlóan rejtetté (de nem testtelenné) válik. A Comoedia bujdosó szereplői szorongó figurák, akiket külső állapotukban (a természetben, a térben) az agorafóbia elve- szettsége, a belső állapotukban (a reménytelen szerelemben) pedig a klausztrofóbikus vergődés (a szerelemre mint rabságra utaló 72
