Irodalmi Szemle, 2013

2013/9 - Szászi Zoltán: Fagyos rágógumi, érkező nő (novella)

az alvó büfések, ott jégcsapok a kocsik fékpofáin, a seprők, a fekete zsákjaim, a vállból indított mozdulataim, a peron végén elszívott napi tizenegy cigarettám sárgasága ujjai- mon. A zene. A harangok szava. Minden annyira hasonló. Hallja? Vagy inkább hallod, te lány? Öt kondulás. Már pirulna a dombok felett az ég, ha nyár lenne. Miért nem akkor jöttél? Na adja a kofferét, menjünk a taxihoz. Magának nyírfaillata van. Maga nagyon vékony! De erősek az ujjai. És vonattal jött. Tudom, nem marad soká. De majd ha elmegy, akkor már biztosabb lesz magában az a dallam, ami bent szól most az én fejemben. Chopin. Játsszon, sokat játsszon! Tegye boldoggá a madarakat a mosolyával. Majd ha nyírfát látok, mindig magára fogok gondolni. Keresni fogom a nyírfákat. Jó lesz. Sokat fogok magára gondolni. Idegen maga, kislány, az én városomban, és igaz, én sem tudom, milyen is igazán ez a város. Mi ez? Hol van ez a város? A házak, terek, utcák, hangok és csend, harangok és a zúgásuk hiánya. A sziréna hangja, golyózáporok emléke a falban, zúzott kő a járdák mellett. Csenevész, nyáron porban, füstben fuldokló fák. Talán így együtt? Talán. Na menjünk!