Irodalmi Szemle, 2013
2013/9 - Csillag Lajos: Esztrád (novella)
Csillag Lajos E S Z T RÁ D * Óvatosan kiles a vastag és súlyos bársonyfüggöny mögül. Azt gondolja, észrevétlen, de amint kidugja a fejét, egyből legalább száz szempár döfi keresztül. A félhomályból jobban szúrnak a tekintetek, mint azok a pontlámpák a mennyezetről, amelyek fénye valójában nem is világít meg semmit. Csupán ott vannak, ragyognak, mintha valami szintetikus csillagok lennének. Ha léteznek jéghideg csillagok, akkor ezek azok. Alattuk halk moraj, néha pedig felvillan egy-egy vaku. Azok fent meg csak vannak, és nem tesznek semmit. A világ leghaszontalanabb csillagai merednek le a nézőtérre, és bámulják a bámulókat. Egy pillanatra felnéz és vissza le. A sötét most még áthatolhatatlanabb. Zöld és kék fények viliódznak előtte, mint amikor behunyja a szemét közvetlenül azután, hogy anyu eloltotta a nagyvillanyt és becsukta maga mögött az ajtót. Igen, akkor is ilyen szokott lenni egy darabig még. Anyu most ott ül lent valahol. Kirúzsozott szájjal és kihúzott szemekkel, keresztbe vetett lábakkal, és néha idegesen előveszi a mobilját az apró retiküljéből, hogy megnézze az időt. Vagy aput böki oldalba finoman a könyökével, hogy ne csörögjön már annyira azzal a popcornos zacskóval. Nem látja őket, de tudja, hogy ezt csinálják, mert mindig ezt csinálják. Még akkor is, amikor a függöny szétcsúszik, és a színpad fénye megvilágítja a nézőteret. Ott ülnek mindig balról rögtön az első és második székben, a harmadik sorban. Minden évben, amióta csak azt a filmet látta, elképzeli, hogy fog egy rá- di-ó-ve-vőt, és megnyom rajta egy piros gombot, és azután eltűnnek a jéghideg csillagok, a székek, és a vajas popcorn illatát égett fa és megolvadt vas szaga váltja fel. Anyu és apu most már nem más, mint egy nagy, harminc méter átmérőjű kráter, amit más anyukkal és apukkal együtt alkotnak. Aztán felnéz az égre, és igazi csillagokat lát, vagy csak látott. Ezt úgyse tudja az ember sose biztosra megmondani. Legalábbis a csillagok... hogy egyáltalán élnek-e még, amikor rájuk néz. A többiek a világosítópultnál tolakszanak. Jobb is, hogy nem kell mindenkit külön összeszedegetni, másrészt viszont jó lett volna még egy-két dolgot átbeszélni a kezdés előtt. Itt viszont ezt nem lehet megejteni anélkül, hogy bármilyen susmus ki ne hallatsz- szon az anyuk és apuk tömege közé. Közvetlen kezdés előtt az ember gyomra már nem ugrál, nem ad ki semmilyen hangot, már nem böffen fel az uzsonna íze némi savanykás beütéssel. Már a szövegét se mondogatja magában, már az sem érdekli, hogy a székek, az asztal, a kiscsoportosoktól kölcsönzött játéktűzhely a helyén van-e. Most már mindegy. Most már ketten leülnek egymással szemközt az asztalhoz, egy fiú és egy lány. Most már ő maga is a kiscsoportosoktól kölcsönzött játéktűzhelyhez áll, és a kezébe vesz egy műanyag főzőkanalat. A többiek pedig továbbra is csak a világosítópultnál tolakszanak. A nézőtér felett kihunynak a jéghideg csillagok. Tudja, mert az anyuk és apuk tömege mintha hirtelen eltűnne odaát. Elhallgatnak a popcornos zacskók, és a mobilok még egy utolsót rezzennek, aztán kihunynak azok is. Az egész színpad és a nézőtér beleremeg, ahogy a be58
