Irodalmi Szemle, 2013
2013/9 - GICCS- ÉS TRASHKULTÚRA - Németh Zoltán: Sorozatgyilkosság a Parnasszus tövében (Orbán János Dénes Sándor vagyok én is... című kötetéről)
GI CCS- ES T RAS II KULTU RA szerkesztői munka szokásos fogalmaival próbáljuk meghatározni. Orbán János Dénes ugyanis kommentárjaiban is nyelvet teremt, sokszor archaikus, nyelvjárási szavak segítségével, számára a versszerkesztői munka olyan lehetőség, amely által egy sajátos kommentárnyelvet alakít ki. Hiszen már a rovat címe és a Szoboszlay- idézet is nyilvánvalóvá teszik, hogy ha egy tehetségtelen verselő vagy prózaíró küldi ebbe a rovatba szövegét, akkor valódi poétikai akasztásban lesz része. Vagyis ebben az esetben inkább a nyelvi agressziónak a humor, a leállíthatatlan játékelv felé való kitágításáról beszélhetünk. Hogy nem annyira szigorú értelemben vett értelmezői szövegmunkáról, mint inkább egy téma poétikai megteremtéséről van szó, arra azok az esszék és tanulmányok is jó példák, amelyek a kötet elején találhatók. Ezekben a szerző saját szerkesztői tapasztalatát, a kortárs könyvkiadás gyomorforgató anomáliáit, a szerzői imidzsépítés visszásságait is taglalja. Azért rendkívül fontos írások ezek, mert a kortárs irodalmi tér visszatetsző jelenségeiről kötetlenül, szimpatikus szabadsággal ír a szerző, olyan nyelvi teret talált önmagának, ahonnét ezek a jelenségek elmondhatók és továbbgondolásra késztetik az olvasót. Az esszék és tanulmányok némelyike persze tökéletes áltanulmány, álesszé, amelyet a humoros-parodisztikus nyelvhasználat, illetve a kettős beszéd lehetőségeinek felhasználása jellemez. A Hogyan írjunk és publikáljunk verset? című tanulmányban például úgy keverednek a valóban megfontolandó gyakorlati utasítások a dilettáns alkotókra jellemző eljárásokkal, hogy valódi parodisztikus áltanulmány jön létre a szövegből. A kötet harmadik része antológia, amelyben a legkarakteresebb dilettáns költők műveiből kapunk kommentált áttekintést. A Szoboszlay Sándor, Kozma Hugó, Pál Sándor, Varecza László, Fegyverneki Szabó András, Bocsó Imre, Bartos Csaba István, valamint egy bizonyos Gy. J. verseiből összeálló anyag valóban mély merítés, amely lehetőséget adhatott volna a dilettantizmus jelenségének szélesebb értelmezésére. Orbán János Dénes azonban, ahogyan a kötet tanulmányaiban és a Sándor vagyok én is... című rovat kommentárjaiban sem, úgy itt sem vállalkozik erre, inkább töredékes formában szembesít a dilettantizmus jellegzetes vonásaival, elméleti kérdéseivel, ideológiai és stilisztikai variációival. Ha ezekből a fragmentumszerű megjegyzésekből, ki- és beszólásokból valamiféle listát próbálnánk összeállítani, a dilettantizmus listáját, akkor eléggé változatos képet kapnánk. Eszerint a dilettáns szövegformálásra jellemző a múlt hangjainak, poétikáinak puszta utánzáson alapuló megismétlése - a magyar irodalomban leginkább Petőfi költészete ihlette meg a dilettáns alkotókat, s a petőfieskedők, Petőfi-utánzók áradata özönlötte el a magyar dilettáns irodalmat egészen napjainkig. Az utánzás gyakran odáig megy, hogy sorokat, sőt strófákat tulajdonítanak el közismert költők verseiből, amelyeket az eltulajdonítás gesztusa nyomán saját alkotásként prezentálnak. A dilettáns alkotások további jellegzetességei a nyelvi szélsőségek, határátlépések, amelyek vagy túlságosan egyszerűek, naivak, bugyuták - vagy éppen ellenkezőleg: túlzsúfolt, gondolat nélküli őrült nyelvi tákolmányok, amelyek impozáns méretei 41
