Irodalmi Szemle, 2013

2013/9 - GICCS- ÉS TRASHKULTÚRA - Gyenes Gábor: Robert Rodriguez és a trash, avagy gitár, puskapor, Mexikó és bomba csajok (esszé)

GICCS- ÉS TRASH KULTÚRA

odáig exponálja a hatáselemeket, amíg a celluloid szó szerint kiég, mint azt a Terror- bolygó ágyjeleneténél láthattuk.

Ugyanakkor a rendező a maga módján konzervatív filmes. Történetei ismerősek, gyakran szinte folklorisztikusnak hatnak. A nép semmiből jövő, sehová sem tartó titokzatos hőse, aki leszámol a helyi drog- kartellekkel vagy a korrupt politikusokkal (lásd például: Mexikó trilógia: El mariacchi, Desperado, Volt egyszer egy Mexikó, de a Machete is), valamelyest a mexikói század eleji polgárháborús harcost idézi. Mexikót az ötvenes-hatvanas évek westernjeiben kialakított image szerint ábrázolja: ez a végső leszámolások helye, ahová a helyi rendészet szervezetlensége okán majd minden ország bűnözője igyekszik letelepedni. A filmes Mexikóban a jó és a rossz meseszerűen vegytisztán jelenik meg, majd feszül egymásnak. Kötelező elem továbbá az - előbb a helyi konfliktusokat kerülő, majd végül a jó oldalra (a szegények, a szabadságharcosok, az igazságosztó mellé) besorakozó - amerikai gringo (Steve Buscemi a Desperado ban, Johnny Depp a Volt egyszer egy Mexikóban, Jessica Alba a Machetében). Csak minden kicsit coolabb, ropogósabb és komolytalanabb. A nappali Mexikót a sárga szín, a tikkasztó hőség, a por és a langyos sör jellemzi, az éjjelit pedig a tequilától áporodott csehók a rosszarcúakkal és a táncosnőkkel, mintha csak más filmekből is ismert sztereotípiákat látnánk. Rodriguez több ízben filmre vitte Mexikó sajátos katolicizmusát, amely a helyi bűnözőknek is kimondottan fontos. A rengeteg kereszt, az otthonokban található mécsesektől rogyadozó imahely világát gyakran paródia célpontjává teszi: a

Macheteben látott Cheech Marin által játszott tiszteletes a kereszt alakban tartott két sörétes puskával aprította a gengsztereket, hasonlóan, mint Harvey Kietel az Alkony attól pirkadatigban. Banderas a Desperado ban szintén a gyertyák sokaságánál imádkozik, mielőtt harcba szállna a maffiával.

Rodriguez vizualitása is sajátos, érződik rajta a videotékás képi világ: inkább kreativitást, mintsem pénzből készült profizmust látunk. A Sin City kivételével, amely szinte egy az egyben zöld hátteres technikával, majd hozzáadott digitális terekkel készült, a többi Rodriguez-film nem igazán alkalmazza a számítógépes technikákat, inkább a klasszikus vérpatronos, maszkos megoldásokat részesíti előnyben. Ehhez egyik, már fentebb említett fétisszínésze, aki szakmáját tekintve maszkmester: Tom Savini nyújt segítséget. Például az Alkonyaitól pirkadatigban látott vámpírok is az ő munkái. Rodriguez a filmjeit saját maga vágja. A grindhaus moziknak emléket állító Terrorbolygó képkockáit szándékosan meg is rongálta, többször alkalmazta a jelenetkiesés effektusát, amely a szennymozikban a filmtekercsek gyakori elkallódását idézte meg.

Rodriguez a hajdani rossz hírű mozik és olcsó videotékák filmjeit új, professzionális köntösbe öltöztette, s bejuttatta a műfajt a mainstream vonalba. Legújabb szennyfilmjeibe pedig olyan koszorús színészeket tudott szerződtetni, mint Robert de Niro vagy Mel Gibson. Úgy tűnik, Rodrigueznek sikerült a műfajt annak tudatosan vállalt üressége és maximumra csavart hatásvadászata ellenére mégiscsak kirángatnia a lefolyóból, és el kell ismernünk: ha mindezt ő rendezi, akkor még szórakoztató is.

38