Irodalmi Szemle, 2013
2013/9 - GICCS- ÉS TRASHKULTÚRA - Gyenes Gábor: Robert Rodriguez és a trash, avagy gitár, puskapor, Mexikó és bomba csajok (esszé)
(meg is kapta rá az Oscart). Rodriguez ezzel szemben a trash szinte egyedüli neves képviselőjévé vált, nála a szemét nem motívum, hanem végcél. Filmjeiben a dialógusok kimondottan gyengék és bugyuták, hacsak olykor be nem segített Tarantino (az Alkonyaitól pirkadatig című mozit ketten rendezték, és a dialógusokon kimondottan érződik Tarantino kézjegye). Az égvilágon semmilyen állítást nem akar megfogalmazni, csak szórakoztatni, illetve emlékműveket állítani a videotékás szennyfilmeknek. Munkásságát leginkább a mocsokból kinövő lótuszvirág vagy a fekáliából épített ka- tedrális szimbolizálhatnák. A két fenegyereknek a kilencvenes évek elején elég nagy volt az arca ahhoz, hogy olyan filmes szabályokat, illetve szokásokat hágjanak át, amire addig nem, vagy csak a szennyfilmekben volt példa. Tarantinónál a kollázsszerű filmszerkezet, a zanzásított időrend, a politikai korrektség zavarba ejtő ignorálása a niggerezéssel és az interracial párokkal (Ponyvaregény: Mia és Marsellus Walace, a Tarantino által alakított Jimmie Dimmick a fekete feleségével), a véres jelenetek váratlansága mind-mind addig nem tapasztalt stíluselemeket jelentettek. Tarantino további újítása a kifelé mutató, önmagukért való dialógusok használata: filmjeiben több párbeszéd kifelé tart a cselekményből (gondoljunk csak a Ponyvaregény elején elhangzó hamburgeres okfejtésre Vincent és Jules között, vagy akár a Kutyaszorítóban hosszasan eljátszott „adjunk-e borravalót a pincérnőnek?” jelenetére). Igazából a sztori szempontjából jelentéktelen szövegeléseket hallunk: nem viszik előre a cselekményt, mégis van funkciójuk: a természetesség, a valószínűség érzetét keltik, GICCS- ÉS TRASH KULTÚRA ráadásul a szereplők személyisége is nagyon szépen kirajzolódik általuk. A trash sokkal inkább Tarantino későbbi alkotásaiban érhető tetten: a Kill Bill alapanyagául szolgáló B-s kung-fu filmek, a nácitrash által inspirált Becstelen brigantyk vagy a spagettiwesternt idéző Django elszabadul juthatnak eszünkbe. Rodriguez-féle újításként többek között az eredeti trashből is ismerős fetisizálást említhetnénk. Vannak fétisszínészei: elsősorban a börtönviselt Danny Trejo, továbbá Cheech Marin, Tom Savini, Steve Buscemi, Antonio Banderas, Salma Hayek, Jessica Alba, emellett mint tárgyi fétis eszünkbe juthat a gitár és a fegyverek. Rodriguez viccesen perverz módon vegyíti a lőfegyvereket különböző protézisekkel (Alkonyaitól pirkadatig: Sexmachine egy ágyékra csatolható péniszformájú dupla forgódobos revolverrel lyuggatja a vámpírokat, a Terrorbolygó sztriptíztáncosnője gyorstüzelőt erősít testéhez amputált lábát pótolandó, az idén a mozikba kerülő Machete kills című opuszban egy melltartó-gépfegyverből lövöldöző hölgy látható az előzetesben). Sokszor két különböző fétist is fuzionál: a fegyvereket a gitárral (Desperado) vagy Danny Trejót a bozótvágókéssel (Machete, Machete kills). További védjegye az a fajta videóklipp- szerű vizuális és auditív hatás, amely a végletekig stilizált és felfokozott. A filmzenék fülbemászóak, a képek beégnek a néző tudatába, a filmekben szereplő nők kivétel nélkül bombasztikusán szexik, és minden férfi hipermacho, a fegyverek akkorát durrannak és olyan erővel repítik szét az embereket, hogy attól Rambo is megszeppenne, és annyi vér fröcsög szét, mint tíz ízléstelen aprítós horrorban együttesen. Rodriguez 37
