Irodalmi Szemle, 2013

2013/9 - GICCS- ÉS TRASHKULTÚRA - Gyenes Gábor: Robert Rodriguez és a trash, avagy gitár, puskapor, Mexikó és bomba csajok (esszé)

(meg is kapta rá az Oscart). Rodriguez ez­zel szemben a trash szinte egyedüli neves képviselőjévé vált, nála a szemét nem motí­vum, hanem végcél. Filmjeiben a dialógu­sok kimondottan gyengék és bugyuták, ha­csak olykor be nem segített Tarantino (az Alkonyaitól pirkadatig című mozit ketten rendezték, és a dialógusokon kimondottan érződik Tarantino kézjegye). Az égvilágon semmilyen állítást nem akar megfogalmaz­ni, csak szórakoztatni, illetve emlékműve­ket állítani a videotékás szennyfilmeknek. Munkásságát leginkább a mocsokból kinö­vő lótuszvirág vagy a fekáliából épített ka- tedrális szimbolizálhatnák. A két fenegyereknek a kilencvenes évek elején elég nagy volt az arca ahhoz, hogy olyan filmes szabályokat, illetve szo­kásokat hágjanak át, amire addig nem, vagy csak a szennyfilmekben volt példa. Tarantinónál a kollázsszerű filmszerkezet, a zanzásított időrend, a politikai korrekt­ség zavarba ejtő ignorálása a niggerezéssel és az interracial párokkal (Ponyvaregény: Mia és Marsellus Walace, a Tarantino ál­tal alakított Jimmie Dimmick a fekete fe­leségével), a véres jelenetek váratlansága mind-mind addig nem tapasztalt stílus­elemeket jelentettek. Tarantino további újítása a kifelé mutató, önmagukért való dialógusok használata: filmjeiben több párbeszéd kifelé tart a cselekményből (gondoljunk csak a Ponyvaregény elején elhangzó hamburgeres okfejtésre Vincent és Jules között, vagy akár a Kutyaszorító­ban hosszasan eljátszott „adjunk-e borra­valót a pincérnőnek?” jelenetére). Igazá­ból a sztori szempontjából jelentéktelen szövegeléseket hallunk: nem viszik előre a cselekményt, mégis van funkciójuk: a ter­mészetesség, a valószínűség érzetét keltik, GICCS- ÉS TRASH KULTÚRA ráadásul a szereplők személyisége is na­gyon szépen kirajzolódik általuk. A trash sokkal inkább Tarantino későbbi alkotása­iban érhető tetten: a Kill Bill alapanyagául szolgáló B-s kung-fu filmek, a nácitrash által inspirált Becstelen brigantyk vagy a spagettiwesternt idéző Django elszabadul juthatnak eszünkbe. Rodriguez-féle újításként többek között az eredeti trashből is ismerős fetisizálást említhetnénk. Vannak fétisszínészei: első­sorban a börtönviselt Danny Trejo, továbbá Cheech Marin, Tom Savini, Steve Buscemi, Antonio Banderas, Salma Hayek, Jessica Alba, emellett mint tárgyi fétis eszünkbe juthat a gitár és a fegyverek. Rodriguez vic­cesen perverz módon vegyíti a lőfegyvere­ket különböző protézisekkel (Alkonyaitól pirkadatig: Sexmachine egy ágyékra csa­tolható péniszformájú dupla forgódobos revolverrel lyuggatja a vámpírokat, a Ter­rorbolygó sztriptíztáncosnője gyorstüzelőt erősít testéhez amputált lábát pótolandó, az idén a mozikba kerülő Machete kills című opuszban egy melltartó-gépfegyverből lö­völdöző hölgy látható az előzetesben). Sokszor két különböző fétist is fuzionál: a fegyvereket a gitárral (Desperado) vagy Danny Trejót a bozótvágókéssel (Machete, Machete kills). További védjegye az a fajta videóklipp- szerű vizuális és auditív hatás, amely a vég­letekig stilizált és felfokozott. A filmzenék fülbemászóak, a képek beégnek a néző tu­datába, a filmekben szereplő nők kivétel nélkül bombasztikusán szexik, és minden férfi hipermacho, a fegyverek akkorát dur­rannak és olyan erővel repítik szét az embe­reket, hogy attól Rambo is megszeppenne, és annyi vér fröcsög szét, mint tíz ízléstelen aprítós horrorban együttesen. Rodriguez 37

Next

/
Thumbnails
Contents