Irodalmi Szemle, 2013

2013/9 - GICCS- ÉS TRASHKULTÚRA - Csanda Máté: Látványok tánca: második nekifut, (posztesszé), amelyben David LaChapelle munkái kapcsán tetten érjük a spektákulumot (esszé)

tatott végtelen dialógusban. Egy nagy, önmaga összezárásán (homogenizálásán) dolgozó, látszólag tarka vizuális marketplace, melynek variáns elemei „kiiktatják bármiféle kritika lehetőségét azzal, hogy mintegy belülről felszámolják önmagukat. Tele vannak idézetekkel, terjengősek, csúcstechnológiával készültek.. ,”3

LaChapelle persze rendező is, ráadásul dramaturg és producer egy személyben: sok minden más termék mellett felelt már Lady Gaga éppen aktuális arculatáért is (a Lady Gaga néven futó contentért és lábéiért)4. Ebben az összefüggésben nem tudok nem gondolni arra a híres jelenségre, amely a nyolcvanas évek végéhez kötődik. Történetesen, hogy a kanadai body art művész és performer Jana Sterbak nyers húscafatokból szabott kosztümje (amelyet szűkebb fórumokon ugyan beáraztak a kulturális szektor szereplői) a globális figyelem piacán sok-sok évvel később, egy Lady Gaga néven futó rendkívül virulens mém vulgarizáló szűrésében került csak bele a popkultúra véráramába. Ha ma húskosztümről beszél valaki, szinte biztos, hogy Lady Gaga outfitjére céloz. De hát egy ilyen történetiségbe (történelem utániságba) beleszületve valamilyen szinten mindenki bűnös, mindenki fertőzött: e sorok írója is „előbb” ismerte meg a Donatello, Leonardo, Michelangelo és Raffaello nevű * *

' Baudrillard, Jean: A művészet összeesküvése. Ford.: Pálfi Judit. Műcsarnok-könyvek (04.) 19.

* LaChapelle ezen túl készített már fotószériákat olyan entitásokról is, mint: Muhammad Ali, David Beckham, Naomi Campbell, Hillary Clinton, Sean Combs, Leonardo DiCaprio, Eminem, Paris Hilton, Britney Spears, Elton John, Angelina Jolié, Madonna, Alicia Keys, Marilyn Manson, Tupac Shakur, Brooke Shields, Tori Spelling, Elizabeth Taylor és Urna Thurman.

GICCS- ÉS TRASH KULTÚRA

nindzsateknőcöket, s csak „később” (csak a rajzfilmes élmények szedimentumaként) kezdett érdeklődni az olasz reneszánsz mesterei iránt. Hiába, valahol el kell kezdeni, valahol be kell lépni a körforgalomba. Man muß immer schon etwas vorverstehen, um später verstehen zu können.

LaChapelle nem hagyományos értelemben vett művész, aki leképezéseket és denotációkat alkot - csupán a warholi és murakami mintát továbbfermentálva egy picture processing kontrollőre: látványokat arranzsál, szerepeket oszt, fáradhatatlan dekoratőrként citátumokból és parafrázisokból dolgozik. És pont ezáltal képes félelmetesen kortárs szimptómákat előállítani. Talán az is megtévesztő dolog, hogy fotomontázsokban vagy C-printekben gondolkodunk, hiszen ezzel csak technikai paramétereket nevezünk meg - valódi műfajukat tekintve a képek a bolti kirakatok és a rövidfilmek esztétikáját hozzák. Egy olyan hibrid valóságot, amelyben multivalens mirelittartalmak úszkálnak, ahol, ha kell, a legprofánabb képi elem is erotikus töltetet kaphat. A posztmodern állapot (hagyjuk ezt most ennyiben) história-képei, melyben az egyedül létező, az egyedül releváns (vezér)műfaj a videoklip.

*

A spektákulum persze messze nem csak látványok végeláthatatlan garmadája - az establishment által (re)produkált viselkedésbeli minták, magatartásformák, a lifestyle folyton előhívható profiljai. Azok a kódok, foglalatok és ingerkollekciók, amelyek arra ösztönöznek, hogy a megfelelő alkalomhoz megfelelő cipőt, megfelelő bankkártyát (fejezd ki önmagad: alter,

33