Irodalmi Szemle, 2013

2013/9 - GICCS- ÉS TRASHKULTÚRA - Csanda Máté: Látványok tánca: második nekifut, (posztesszé), amelyben David LaChapelle munkái kapcsán tetten érjük a spektákulumot (esszé)

GICCS- ÉS TRASHKULTÚRA

előhívott képek mögött totálisan arctalan, teljesen feloldódik, e helyütt szerzőként van jelen (mégis ki az a szerző? ki az, aki beszél?) - az alkotóművész - ötletgazda, copyright-birtokos - álarcát öltve (és beszédbeli automatizmusait lejátszva) végül is csak hozza a kötelezőt: önkifejezésről nyilatkozik, inspirációs forrásokat sorol, rámutat egy-két vanitas-motívumra, eljátszik high és low kategóriáival, majd Warholra mint mesterre hivatkozik, az őt körülvevő világról (a világról) elmélkedik. Homlokot ráncol, vissza-visszatekint.

De vissza a tünetekhez: egyetlen formaként mozgósítható képi elemnek sincs itt fix vegyértéke: amerre a szem ellát (és pedig nincs mese, nézni kell, soha nem volt még ennyi nézésmunka), egy vak automatizmusokból meg kontingens divatokból táplálkozó kép- és árucirkuláció fogad, melyben minden morzsolódik, lüktet, fakul, majd újrahasznosul. A rendszer immár totális, dereng valahonnét, a rendszeren kívül nincs semmi (a spektákulumok társadalmát nem lehet kívülről megnézni), mert az mindent bezúz, mindent bemorzsol, a saját maga ellen irányuló attakokat is annak a rendje-módja szerint interiorizálja (ezzel újabb trendeket és produktív zárványokat létrehozva) - mint ahogy magába forrasztja és magához idomította az avantgárd bomlasztó kísérleteit meg a modernizmus hajtásait is. Vagyis, ha kell, bármilyen reakciós tartalmat, kioltására törekvő korrektiv törekvést képes integrálni és hasznosítani. Egyedüli mágiája, hogy profitot (spektakuláris, szórakoztatásbeli többletet) termel, szinten tartja saját magához idomított közönségét, újra- és újrament, a divatok és technikai standardok gyors váltásával, a határvonalak remixelésével (majd elvarrásával) mindig újfajta újat produkál:

adagokká böfögi, majd ismét megszűri a spektákulumot.

Hol vannak itt már stiláris kötöttségek - minden forma, minden jelölő sablonokká lazul, fazonra szabható, kondicionálható és vágólapra helyezhető. LaChapelle képei sem végtermékek, hanem inkább látványként rögzülni látszó köztes etapok, egy át- mosatás fázisokra szaggatott fóliái, minden jel szerint ugyanannak a vak, tervnélküli cirkulációnak a képpé élesített mozzanatai (ha éppen egy kurátori döntés úgy alakítja, a „magas művészet” szférájába oltva). A lényeg alighanem a következő: a produkciós mechanizmusok középpontjában már régóta nem szubjektumok állnak (azt mi csak hisszük) - szerepüket felhasználói felületek vették át.

A photoshop frivol, algoritmizáló me- tanyelve (nyelv ez egyáltalán?) kénye-ked- ve szerint egybemos - nincsen szent és profán, nincsenek össze nem férő szubsztanciák: minden, ami staffázsként táncol fel a digitális képi piac színpadára, menthető, disztribuálható, öltöztethető- vetkőztethető lesz. A végesség krízise ez - kontextuális talajukból kitépett, maszkokká és pózokká vedlett formák tekintenek ránk vissza, miközben törmelékként vergődnek, hemperegnek. Mindenki mindenkivel, és aztán újra meg újra. Valóság és kép közt nincs már semmi, de semmi tetten érhető határsáv, pontosabban értelmét veszti itt minden, ami valóság, és nincs többé olyan, hogy kép. Van helyette képéhség, egy szabadjára eresztett, óriási, inflacioner éhség, amely egyre csak dagasztja a szezonális élvezetekké szabdalt spektákulum-kollekciókat. Minden motívum, még mielőtt odáig verekedhetné magát, hogy egy adott dramaturgiába foglalva jelölővé izmosodjon, máris feloldódni látszik az önmagával foly32