Irodalmi Szemle, 2013
2013/9 - GICCS- ÉS TRASHKULTÚRA - Csanda Máté: Látványok tánca: második nekifut, (posztesszé), amelyben David LaChapelle munkái kapcsán tetten érjük a spektákulumot (esszé)
GICCS- ÉS TRASH KULTÚRA maga ráosztott szerepe. A kupolatér felülete prominensebb felületnek számított, mint egy narthex oldalfala. Különböző zsánerű képek különböző értékkel (és aurával) voltak felruházva - a kései quattrocento óta a storia mint vezérmüfaj vitte a prímet, egy félalakos portré vagy egy bodegone eleve alacsonyabb rangúnak számított, a csendélet pedig még szerényebb presztízzsel bírt. Az önálló portré és az ún. csendélet mint zsáner meg már egy forradalmi konstrukció, egyfajta rétegződés és hosszas lefűző- dés (legitimációs küszködés) eredménye. LaChapelle-hez „érve” pedig tökéletesen felszámolódott mindenfajta decorum, nincs is értelme ilyen szintű rendezőelvről beszélni. A képek terében teljes az átjárás, a citátumok és vizuális kellékek szabadon közlekednek, telis-tele mobilitással (ellenőrzött mobilitással). Az irdatlan jelölőbőség, a képalkotási praxisok szekularizálása (és digitalizálása, vagyis demokratizálása) megnyitja az utat az örökösen kavargó (bármikor kiszervezhető) ikonikus visszhangok, formák és képi anaforák tranzitja előtt - mindenhol ugyanazok a megfagyott, totálisan üres motívumok úszkálnak. Nincs az a forma, amit ne lehetne újraarranzsálni, hiszen ha egy fogyasztói csoport úgy kívánja, bármiből content válhat. Ebben az episztémében nincsenek értékjelölő szent határok és tiltások, a képi variációknak csakis csereértékük (és a benjamíni terminust továbbstrapálva: kiállítási értékük) van - a rengeteg látszatszabadság és töméntelen határátlépés mögött ugyanaz a száguldó tétlenség ásítozik: minden elem csak egy újabb csíra, egy újabb (flusseri) szétszór(akoztat)ás, a képi staffá- zsok egymást gáncsolják, s noha itt is, ott is, rendkívül dekoratív kulisszákká képesek dermedni, ordít belőlük, hogy újra és újra egymás kioltásán (folytonos kilúgozásán) J | fáradoznak. A spektákulum totálisan megkülönböztethetetlen (és szétválaszthatatlan) saját reflexiójától, sőt maga a reflexió is termelőerővé válik. Mindenből beltag lesz és minden elem párbeszédbe léphet a szomszéd alakzattal. Egy végeláthatatlan, mindennemű teleológiát nélkülöző sampling tanúi (és kiszolgálói) vagyunk, amelyből kikoptak a stiláris konvenciók, formai rendek és ikonográfiái kötöttségek. David LaChapelle sem ősteremtő művészként viselkedik, sokkal inkább dramaturg és tervezőgrafikus (graphic designer), aki nem elégszik meg azzal, hogy kódokat közvetítsen. Ehelyett a remix-lehetőségek arzenálját kontrollálja, egy kommunikációs háború produktív osztópontjaként (hub) viselkedve - formák és jelölők közti átjárások felett őrködik. Alig van különbség reklám és nem-reklám, képi üzenet és visszhang, eredeti és replika, irónia és affirmáció, ikonikus felszín és ikonológiai mélyréteg közt. Miközben a formák bármikor újraaktualizálhatók, valójában a túlélésükért küzdenek, hiszen elég egy újrakó- dolás, a profán és a kulturális archív közti tolókák elcsúsztatása, és bármely forma ki- zárójelezhető, vagy törtvonal alá kerülhet - egyszóval aktualitását (szexepiljét) veszíti, és kikopik a hipervalóság streamingjének örvénylő dramaturgiájából. S ha már LaChapelle-ről van szó, nem tudok nem gondolni arra a tünetértékű beszélgetésre, amelyet nemrég a Die Zeit hasábjain olvastam.2 LaChapelle, aki az általa 2 „Ich fotografiere für die ganze Welt." http://www . zeit.de/kultur/kunst/2011 -02/david-lachapelle- interview 31
