Irodalmi Szemle, 2013
2013/9 - GICCS- ÉS TRASHKULTÚRA - Csanda Máté: Látványok tánca: második nekifut, (posztesszé), amelyben David LaChapelle munkái kapcsán tetten érjük a spektákulumot (esszé)
GICCS- ES TRASH KULTÚRA LaChapelle tehát mindig hozott anyaggal dolgozik, divatokból táplálkozik (és újabb divatokat brandel tovább), a megjelenített figurákat már eleve ismerjük - ismerni véljük -, miközben legfeljebb csak sejthetjük, hogy honnan, minek a szűrésén át, mégis merről köszönnek vissza ezek a krónikusan visszhangszerű alakzatok. * Egy első, naiv olvasat talán azt sugallhatná, hogy a manierizmus és a barokk formakincse szervezi egységgé a képeket - ami e sejtés mögött meghúzódik, talán nem is a témák és motívumok gazdagsága, hanem inkább az, hogy szinte mindenütt a copia és varietas látszik értékképző és képszervező princípiumként érvényesülni. Vagyis, hogy egy jól sikerült képnek - ahogyan azt a reneszánsz legnagyobb programadó teoretikusa, Leon Battista Alberti posztulá- tumként megfogalmazta - mindenekelőtt ezzel a két elemmel kell kalkulálnia: formai bőség és gazdagság (copia), másrészt a pózok, testtartások és alakzatok látványos szinkronitásban megjelenő sokfélesége (varietas). Az pedig még izgalmasabbá teszi a dolgot, hogy Alberti kriteriológiája eredetét tekintve antik retorikai alakzatok (Cicero elveinek) átvétele. Vagyis egy szónoki eszköztár kellékeiről van szó, melyeknek fő célja a mindenkori közönség figyelmének lehető legeffektívebb megragadása - és folytonos szinten tartása. * Talán ott kellene kezdeni, hogy ugye a képek „fogyasztásának” évszázadokon át volt egy adott rendje - egy utolsó ítélet ugye rendszerint a templom nyugati falának belsejére került, egy maiestas domini a kapu oromzatát díszítette - egy Szent Péter-ábrázolás általában a templomhajó (apszis felőli) jobb oldalára került, míg egy Szent Pál rendszerint a kisebb exkluzivitású bal oldalon kapott helyet stb. Nem minden arc volt méltó arra, hogy portré (vagy halotti maszk) válhassék belőle, nem minden szín volt alkalmas arra, hogy egy státuszt jelöljön (hiszen tudjuk, hogy évszázadokon át hiába lett volna pénze egy megtollasodott kereskedőnek piros ruhaszövetre, ha nem tartozott a patríciusok rendjébe, nem viselhetett ilyesmit). Eszembe jut, hogy évszázadokon át az egyik döntő kritérium a dekórum (decorum) elve volt: decorum az, ami illik: a formák, a kifejezések, a jelölések adek- vát méltósága. Caravaggio megrendelőinél annak idején kivágta a biztosítékot, hogy Szent Máté egy kevésbé bölcs ábrázatú, mezítlábas (sőt koszos talpát mutató) alakként lett ábrázolva, aki kissé bambán néz fel az őt megérintő angyalra. Nem volt minden szent minden szenttel párosítható. Nem volt minden szín minden alakra alkalmazható (Mária Magdolna nem vagy csak ritkán öltözhetett kék-pirosba, mint ahogy Szűz Mária sem szokott zöld meg sárga köntösben megjelenni). A legtöbb kép, mondja az európai művészettörténet narratívája, csak bizonyos alkalmakkor, bizonyos helyekre exponálva jelenhetett meg az értelmezés rendjében. És persze messze nem volt minden képpé tehető: az ábrázol- hatóságnak liturgikus, zsánerbeli és interpretációs kötöttségei is voltak, a képek megadott diskurzív medrekben „működtek” és csupán egy-két tucat kultikus funkcióba ágyazott képi téma - meg azok alvariáci- ói - keringtek. Minden témának megvolt a 30
