Irodalmi Szemle, 2013

2013/8 - A TITOKZATOS WEÖRES - Bartal Mária: Az összmüvészeti alkotás kísérlete Weöres Sándor Hetedik szimfónia című költeményében (tanulmány)

A TITOKZATOS WEÖRES

Mária szólamának egyénítése helyenként a tapintás érzetének hangsúlyozásával jön létre a szövegben. Természetesen nem abban az értelemben, mintha tapintható testtel rendelkezne - ennyiben tartja magát a szöveg az antik toposzhoz, amely ismétlődően letiltja a látomásként megjelenő halottak érintését, és amelyet megörököl Jézus és Mária Magdolna találkozásának evangéliumi elbeszélése is. Mária nem arcával, hanem a „szirom-tengerben mezítlen ujjak”-kal (136.) helyettesíthető metonimikusan a szövegben, a tapintás önmeghatározásának is egyik legmeghatározóbb összetevője: „ütni nem tanultam, / csak simogatni; éheztetni sem, csak etetni; / sebezni sem, csak sebesülni” (227-229.).

A testek és arcok rögzíthetetlenségét, azonosítha- tatlanságát a második részben tematikailag a sötétség, az arcokat borító piszok, valamint a metonimikus alakváltások biztosítják a szakasz lezárásáig (57-79.):

„Híjjá, híjjá, híjjá övéit a homály szélén!

Láttuk őt gyermekével csillag fényén;

kövér juhokat legeltettünk,

ha kikelet eljött, gyapjat nyírtunk

tél közeledtén irhát húztunk,

kék víztükrön gyapjú-hegyekkel

mint a felhők, lassan úsztunk,

partot ért

csónakunk,

látta ő,

kik vagyunk,

tüske tépte

bocskorunk,

föld festette

homlokunk.

Pásztorok vagyunk, juhok is vagyunk, nosza gyapjúnkat lenyírjuk, nosza bőrünket lenyúzzuk, ösvényére ráborítjuk.

Övéit a homály szélén híjjá, híjjá, híjjá!”

44