Irodalmi Szemle, 2013

2013/8 - A TITOKZATOS WEÖRES - Tóth László: „Gyötrődve meg nem járt utért..(esszé)

A TITOKZATOS WEÖRES

szerváltással levetkőzöttnek remélt demagógia és dogma.

Kérdés tehát, ha most lennék fiatal költő, hol s kiben kereshetném és lelhetném meg napjaink Kassák Lajosát, Weöres Sándorát, Határ Győzőjét? Vagy - akár - a szintén az 1970-es évek Kormos Istvánját, az 1980-1990-esek Fodor Andrását? S a mostaniak hol és kiben kereshetik, akiknek tanácsaikért, segítségükért folyamodhatnak? Mert e naplójegyzetem írásakor elsősorban ők, a mostani fiatalok, pályakezdők jártak eszemben, s az, hogy nem maradt-e, nem marad-e ki valami nagyon fontos az életükből Weöres Sándor - és társainak - figyelme, rájuk-figyelése nélkül? (Dsz, 130612)

EGY VERS ÉS KÖRNYÉKE

Weöres Sándor Holdbéli csónakosát - így, figyelmeztet valahol, a cím különféle változatú használata miatt a költő, két (tá-ti-ti) daktilussal - még rögtön annak legelső, a darab megírását azonban így is év(tized)ekkel követő szín re vitelekor, a Koltai Tamás nagy pályaképében „szertelen szabályfelrúgó- nak” nevezett, az alapszöveget tudatosan „drámai kanavásznak”, „színpadi kanavász- nak” tekintő, a XX. század második felében a magyar színház megújításában elsők között jeleskedő, az azt dogmává merevített Sztanyiszlavszkijtól Mejerhold felé elmozdító, mára kissé megkopott aurájú és érdemeihez mérten keveset emlegetett Kazimir Károly érzékeny látomásában, nevezetes színpadi átköltésében láttam 1971-ben a budapesti Thália Színházban a Paulay Ede utcában. (A Thália ugyanis az időben még ott működött, a mai Üj Színház épületében,

s csak az 1971-1972-es évadtól költözött át a Nagymező utcai mai helyére.) A játék ez ősbemutatójáról sem akkor, sem azóta nem gondoltam, amit Pályi András Színház-beli írásában 1971-ben, hogy abban Weöres mesejátéka „politikai kabarévá vedlett” volna át, vagy „villámtréfákból kötött csokorrá” vált. Mintha mást látott volna ő, s mást én, aki az eredetileg Richard Wagner „összművészetének” (Gesamtkunstwerk) elgondolására épülő totális színházat észleltem benne. („Totális színháznak” látta a Thália előadását maga Weöres is, amikor a darab egyik próbáján így szólt Kazimirhez: „Én írtam egy Erzsébet-kori mesejátékot, és ti abból totális színházat csináltok.”) S bár amint az előadás megtekintése után az egyik, 1971. május 18-i, még a friss élmény hatása alatt íródott levelemben magam is eltűnődtem annak „műfajilag nem egységes” voltán („Az irodalmi színpadtól kezdve a tragédián, a vígjátékon, a mesejátékon, a happy enddel végződő polgári drámán, az esztrádműsoron, a pop-zenei show-n és a zenés színházon át egészen a politikai kabaréig minden elem találkozik itt”), mindezt azonban szememben jóvátette annak „kísérletező jellege”, a „színpadi műfajok érdekes szintéziskísérlete”, amit „külön tanulságosnak” véltem. Hiszen ha e „parabolikus mesejáték” „rendkívül buja” ősbemutatójához írt reflexiójában Hermann István joggal mondta ki, hogy az - mint „valóságos kollekciója a mesemotívumoknak” - „egyetlen fontos tartalommal rendelkezik: kimondja azt, hogy a költészet számára nincsen korlát”, Kazimir e színpadi munkájának elsődleges érdeme annak kimondása, hogy a színpad számára sincsen korlát (bár a körszínházi Rámajána láttán már az is foglalkoztatni kezdett - egyik további le10