Irodalmi Szemle, 2013

2013/8 - A TITOKZATOS WEÖRES - Tóth László: „Gyötrődve meg nem járt utért..(esszé)

velemben hogy „a játék, a művészet hol és mikor, melyik ponton csap át a puszta látványosságba”). Meg kell mondjam azonban, annak idején, az 1970-es évek első szakaszában határon túliként is kíváncsi híve voltam a Thália, illetve Kazimir törekvéseinek, s több előadásuknak nézője is (e színházon kívül még a Vígbe jártam szívesen, meg amatőr előadásokra is, viszont Ádám Ottó - és Huszti Péter - a klasszikus polgári színjáték langyosságát-szabályszerűségét megtestesítő Madách Színháza nem igazán tudott felvillanyozni).

A magyar színházi életben tagadhatatlanul Kazimir volt az, aki az 1960-1970-es években talán a legtöbbet tette annak fel- és elismertetéséért, elfogad(tat)ásáért, hogy „a színház nem azonos a Guckkanstehnbühnével [„doboz- színpaddal”, „kukucskálószínpaddaľ -T.L. megj.], hogy létezik térszínház, körszínház és stúdiószínház” (Mészáros Tamásnak adott interjújának szavaival), s A holdbéli csónakos [sic/; a címet a Thália így használta - T. L. megj.] színpadra álmodásakor is teljes szabadsággal bánt Weöres még 1941- ben papírra vetett, s eredetileg bábjátéknak elgondolt, sok helyszínen és több világban bonyolódó játékával, melyet annak idején „egy akkor induló bábszínjátszó csoportnak” szánt, s később, a háborús években Németh Antal is be akarta mutatni - Takács fenő zenéjével - a budapesti Nemzeti Színházban. (Igaz, Weöres Maros Rudolfot szerette volna zeneszerzőnek; Ránki György már csupán az 1970-es ősbemutató után írt hozzá operazenét, s később Szokolay Sándor is megzenésítette a mesejáték versbetéteit; maga Weöres eredetileg a Háry Jánoshoz hasonló daljátékként képzelte el művét egyik, Kodály Zoltánhoz

írt levelében.) A színmű kötetben először egyébként, az Octopus, avagy Szent György és a Sárkány históriájával együtt, a Hold és sárkányban jelent meg 1967-ben. S bár a „drámaköltő”, nyilatkozatait olvasva, udvarias visszafogottsággal fogadta a művéből kreált merész „kazimiriádát” (s vélhetően erre az adaptációra is vonatkoztatta egyik nyilatkozatát: „az eredeti mű és a létrejött színpadi alkotás között gyakran nincs ösz- szefüggés, külön utakon jár a kettő”, másutt, például Gách Marianne-nak 1972-ben elismerte, hogy „nincs egyedül üdvözítő kifejező mód, a színháznak sok mindenhez joga van, annak érdekében, hogy a nézőteret felrázza, izgalomba hozza”. Mi több, évtizeddel a darab ősbemutatója után Vinkó József mikrofonja előtt azt is megkockáztatta - ez a Film-Színház-Muzsika- beli beszélgetés valahogy kimaradt Weöres Domokos Mátyás szerkesztette 1993-as beszélgetőkönyvéből -, hogy összes addig bemutatott darabja közül, s Kazimir általi, jelentős mértékű átdolgozása ellenére, „még a Holdbéli csónakost játszották a legtehetségesebben a Thália Színházban...”). Persze ez a(z) (el)szabad(ult) anyagkezelés azért nem volt teljesen idegen a darab s Weöres szellemétől (aki a Holdbéli csónakost eredetileg maga is a „kalandos játéknak” nevezte, amivel a rendezői fantázia bekapcsolását sem zárta ki a játékból. Mi több, Bata Imre az első abszurdként említette Weöres 1941-es színművét (emlékezzünk, Ionesco A kopasz énekesnője 1949- ben, Beckett Godot-ja 1952-ben született), s mások is a mű abszurd beütéseit, vonásait emelték ki. Bevallom, máig elevenen él emlékezetemben Kazimir számos színpadi megoldása - így például a Merülő Saturnus „ócska sírverseinek” talán legpazarabbikját