Irodalmi Szemle, 2013

2013/8 - A TITOKZATOS WEÖRES - Tóth László: „Gyötrődve meg nem járt utért..(esszé)

Dezső, Szepesi Attila és Dobai Péter mel­lett az én tucatnevemet - a „szlovákiai Tóth Lászlót” - említette. Amihez annyit tennék hozzá, hogy akkor még csupán az első kö­tetem, A hangok utánzata jelent meg (1971 - ben), amelyet egyébként nem én küldtem neki, és személyesen nem is ismertem őt (később sem). (Bár akkor már publikál- gattam Magyarországon is, és az ottani lapok is írtak rólam, de a Kortársban, első verseskötetem elismerő hangvételű ismer­tetésekor Szepesi Attila főnöki ukázra nem mulaszthatta el, hogy „tucatnevemmel” él- celődjön, s - az eredetileg Tóthnak született Kamondy László esetét ajánlva - minden­áron névváltoztatásra igyekezett rávenni. Mi több, az említett lapban, Kovács Sándor Iván főszerkesztő-helyetteskedése, majd főszerkesztősködése idején - 1971-1982 között - nem is jelenhetett meg versem a nevemen, mert természetesen semmilyen költői-írói név fölvételére nem voltam hajlandó. Ezt a tilalmat az időközben Ma­gyarországra költözött s főmunkatársnak a Kortárshoz került Páskándi Géza tudta csak megtörni később egy-egy alkalomra. A hangok utánzata, gyanítom, Irodalmi Szemle-beli szerkesztőnk, Koncsol László közvetítésével kerülhetett el Weöreshez, s ő hívhatta fel rám is a figyelmét, ugyan­is akkoriban még ez is szokás volt: mások figyelmébe ajánlani másokat, nemcsak magunkat. Ráadásul mindennek abból a szempontból is van némi jelentősége, hogy a magyar irodalom egybetartozásának, egy-voltának - s nyilván nem egységének - a kérdése tudati szinten, az egyes embe­rek, alkotók, irodalomszervezők, szerkesz­tők tudatában már előbb eldőlt, mintsem annak hivatalos - politikai-közéleti - fel­tételei megteremtődtek volna (hogy min­den szinten teljesen természetesen, simán menjenek a dolgok, azért még jó néhány évbe belekerült). Egyébként, elvileg, a Kor­társ versrovatánál ügyködő Szepesi révén is eljuthatott a hírem s a kötetem a Mester­hez, akitől különösen hízelgő volt a neve­met egy olyan névsorban olvasni, akikkel kapcsolatban nem titkolta abbéli reményét, hogy oeuvre-jük „szépen fog a jövőben is alakulni, gazdagodni, és egyre nagyobbra tudnak növekedni...” A lényeg azonban, visszatérve jegyze­tem elejére, Szepesi interjúbeli szavaival az írók, az irodalom egyre fokozottabb „elmagányosodására”, „apátlanságára” is utal, aminek okát többek között abban lát­ja, hogy a magyar irodalomból mára kive­szett a - „mérvadó, mértékadó, komolyan vehető” - kritika, s „a könyvkiadás is szét­esett”, azaz „fantom könyvek jelennek meg minimális példányszámban és potyognak bele a nagy semmibe”. Az írók egymásra figyelését, a szóra érdemes művek észre­vételét és nyugtázását szerinte (is) az egyes szekértáborok korlátozzák, és alig vannak néhányan, akik valamelyest még kilátnak saját istállójukból, s túllátnak a vályúju­kon. Jelentős, klasszikus értelemben vett, az elmélyült munkára sarkalló és közös­ségformáló irodalmi műhelyeket mos­tanság alig találni, hiányzik a „természet szerinti mesterek” önzetlen érdeklődése és summázó figyelme (a kifejezés a „bőven- élhetett-volna-még” Deák László 1984-es naplójegyzetéből való, aki már akkor azon aggódott, Kálnoky László betegsége kap­csán, hogy már csak mily kevesen vannak ők, akik ha „hazatérnek”, a fiatalok, a pályát kezdők „félárvából lassan egészen árvává” lesznek), s helyüket a cirkusz, a show, a lát­vány s a falka-, ön- és üzleti érdek vette át, kritikai gondolkodásunkat, beszédünket erősen visszahódította az 1989-es rend­

Next

/
Thumbnails
Contents