Irodalmi Szemle, 2013
2013/8 - A TITOKZATOS WEÖRES - Tőzsér Árpád: Tündérsíp és varázsfuvola (esszé)
A TITOKZATOS WEÖRES bárány”, s ez, a három utána következő sorral együtt mintegy a szonett tézisét alkotja, a második strófa az én antitézisem („Fut a szó, nem tapadnak / alá jelentések”), a két záró tercina szintézisét pedig már megint W. mondja: „a szó segít” stb. Mit lehet mindehhez hozzátenni ma, 2013-ban, Wöres Sándor születésének 100. évfordulóján? Talán csak annyit, hogy az 1998-ban, az Élet és Irodalom által kezdeményezett s a Magyar Rádió által megszervezett Weöres-emlékműsor után azt hittem, hogy végre elkezdődik az a Weöres-reneszánsz, amelyet a költő annyira megérdemelne. Rosszul hittem. A reneszánsz a mai napig is késik. S csak találgathatjuk, miért. Egy biztos: Weöres Sándor hitt a szóban. Nem a szó fogalomhoz rögzítettségében, egzakt jelentésközlő funkciójában, hanem a nyelv teremtő erejében. „A verssorok az értelmüket nem önmagukban hordják, hanem az általuk szuggerált asszociációkban”, írja az egyik levelében. Máshol pontosan, lépésről lépésre leírja, hogyan született A sorsangyalok című verse, hogyan bontotta ki magának az eredetileg teljesen értelmetlen, az automatikus írás módszerével papírra vetett szövegből („hobu mohu tollubu mehei télán”) a „sorshatalmakat” (de tulajdonképpen örök témáját: a kozmikus lét dimenzióit). Azaz Weöres számára a szó, a nyelv az a létminőség volt, amely képes megidézni az ember és világ, a szellem és anyag ősegységét, az „emberfeletti áramok”-at, a kedves bölcselői és barátai (Jung, Várkonyi Nándor és Hamvas Béla) ihlette „teljes fényű ősi létet”. Számára idegen volt a wittgensteni szó-nihil, a nyelvkritika és a versbéli szövegreflexió, s ő pedig talán ezért, talán másért idegen volt és máig idegen az ún. kánonképző kritikusainknak. Most, mielőtt jelen emlékező írásomat írni kezdtem, fellapoztam a legfrissebb Weöres-bibliográfiákat: elhűlve látom, hogy még mindig Bori Imre, Bata Imre, Domokos Mátyás és Kenyeres Zoltán tanulmányai a legérvényesebb értekezések a költőről. Valamennyi kitűnő munka ugyan, de a legújabb közülük, Kenyeres Zoltán Tündérsíp című Weöres-monográfiája is 1983-ban, harminc évvel ezelőtt íródott, itt volna hát az ideje az újabb Weöres-értelmezéseknek. 2. S annál is inkább, mert a költő, akinek hazai recepciója soha nem volt különösebben gazdag, maga is hozzánk, harmadik évezredbeli olvasókhoz fellebbezett. „A negyven évnél hamarább elérkező III. évezrednek küldöm könyvemet” - írta az 1970-ben megjelenő Egybegyüjtött írások című kötetének bevezetőjében. Köztudott, hogy Weöres Sándornak 1947 és 1956 között csak műfordításai és gyermekversei jelenhettek meg, 56 után viszont már publikálhatott ugyan, de otthon, Magyarországon könyveinek, versköteteinek alig volt visszhangja, s ha igen, akkor inkább csak elítélő hangnemben, a dekadencia és az „avantgárd” elrettentő példájaként emlegették. Az ötvenes s hatvanas években, valamint a hetvenes évek első felében Weöres fő fórumai külföldön voltak: a jugoszláviai Hídban és a párizsi Magyar Műhelyben jelentek meg róla Bori Imre, Bányai János, Cs. Szabó László és mások elemző-értő írásai. 1970-ben a költő versei az Irodalmi Szemlébe is eljutottak, s valamivel később, a Merülő Saturnus című kötetét dedikálandó, Weöres személyesen is megfordult néhány felvidéki városban. 4
