Irodalmi Szemle, 2013
2013/8 - A TITOKZATOS WEÖRES - Tőzsér Árpád: Tündérsíp és varázsfuvola (esszé)
A TITOKZATOS WEÖRES n * A személyes kapcsolatot 1969-ben vettük föl vele. Én akkor az Irodalmi Szemle J | szerkesztője voltam, s az év valamelyik őszi hónapjában Koncsol Lászlóval (az ISz másik szerkesztőjével) és Vojtech Kondrót szlovák műfordítóval meglátogattuk a költőt a Törökvész úti lakásában. A célunk kettős volt: egyrészt kéziratokat akartunk kérni tőle az Irodalmi Szemle részére, másrészt Kondrót szlovákra kívánta fordítani Weöres verseit, s ehhez akart a Mestertől engedélyt kérni. Úgy emlékszem, a költő első reakciója az volt, hogy sajnos, új verse nincs, a régiek viszont rendelkezésünkre állnak, bármelyiket közölhetjük. De hát minket nem lehetett olyan könnyen lerázni. Addig turkáltunk, szemtelenül, a költő asztalán halmozódó könyvek és papírok között, hogy végül Sándor szelíd cselhez folyamodott: ajándékokkal akarta elterelni figyelmünket a verseiről. Koncsol Laci éppen Bori Imre akkoriban megjelent könyvét, A jugoszláviai magyar irodalom történetét lapozgatta nagy érdeklődéssel, s erre Sándor felajánlotta neki, hogy vigye haza, neki az nem életbe vágóan szükséges. Laci szabadkozott, hogy a könyv dedikálva van, nem viheti el. A költő számára azonban nem létezett megoldhatatlan feladat: tollat fogott, s beleírta a becses könyvbe, hogy a tulajdonjoga átruházva Koncsol Lászlóra. Én egy furulyát (ún. Bach-flötét) találtam az asztalon, belefújtam, próbálgattam a hangját, és Sándor mindjárt lecsapott rám: - Úgy látom, értesz hozzá, vidd el. Bozay Attilától, a zeneszerzőtől kaptam ajándékba, de én nem tudok rajta játszani. - S én, a furulyák bolondja, boldogan a táskámba süllyesztettem a zsákmányomat, a varázsfuvolát. Míg beszélgettünk, megjelent a lakásban Lengyel Balázs (tkp. értünk jött, kőrútunk következő célállomása ugyanis Nemes Nagy Ágnesék voltak), s izgatottan közölte Weöressel, hogy most jön az írószövetség választmányából, ahol döntés született: 1970-ben a költő Kossuth-díjat kap. Nem feledhetem Weöres arcát: tanácstalansággal kevert őszinte rémület volt rajta: a „varázsfuvola” Taminója találkozott az ármánnyal. „Nekem az nem kell!”, tört ki belőle szóban is az elemi erejű tiltakozás, „adták volna hamarább, most már nem szorulok rá”. Lengyel Balázs aztán még sokáig győzködte a költőt, eredménytelenül. Weöres nem akarta magát elkötelezni még ilyen formában sem. (Amint tudjuk, később elfogadta a díjat, de azonmód szét is osztotta fiatal, induló költők között.) Később már semmi érdekes nem történt a találkozónkon. Végül mégiscsak kaptunk néhány új verset a Mestertől közlésre (a Téma és varációkra emlékszem, s néhány Ungvárnémeti Tóth-átírásra), amelyeket aztán a Szemlében fokozatosan le is hoztunk. (A Téma és variációk például az 1970/2-es számunkban jelent meg.) A kapcsolatunk Weöressel aztán később sem szakadt meg. 1972-ben a Madách Könyvkiadó például a Versbarátok Köre sorozatába iktatta a Merülő Saturnust, s a kiadó szerkesztői meghívták a költőt egy felvidéki körútra, amely során ő szerzői délutánokat tartott és a könyvét dedikálta. Én akkor már a nyitrai Pedagógiai Fakultáson tanítottam, s Weöresék természetesen oda is ellátogattak. A költőt a felesége, Károlyi Amy is elkísérte, a kiadó részéről pedig Cselényi László és Koncsol László voltak a kísérők. Ott, a nyitrai várban hangzott el az a nevezetes kijelentés, Koncsol László szerint, Károlyi Amy szájából, hogy a várudvar egyik középkori szobra (valamelyik egykorú szentet ábrázolja) teljességgel olyan, 5
