Irodalmi Szemle, 2013
2013/7 - Pavlov, Oleg: Robbantás (II.) (elbeszélés, Gyürky Katalin fordítása)
halott fejét mutatták, mintha le lettek volna vágva... Az egyiknek az apjával készítettek interjút, őt valahol Dagesztánban találták meg. Mutatták a virággal telezsúfolt Ljubjankát... Elnök. Premier. Az ország gyászban, mindenki szomorú az elhunytak miatt. A feleségének hirtelen eszébe jutott: a férje nővére nem telefonált. Furcsa, de a férfi is megbántva érezte magát... Rokonok. Együtt nőttek fel - ugyanaz az apjuk, az anyjuk. Annak idején megegyeztek a nővérével, hogyha a férfi viseli gondját a szüleiknek, akkor ő fogja örökölni a lakásukat. A nővére a külvárosban épített egy házat, saját tervei voltak. És a szüleik aláírták ezt a végrendeletet - és nekik, a gyerekeiknek nem volt mit szégyellniük, az ő elképzelésük szerint jogi kérdés dőlt el. Meg persze lelkiismereti kérdés is. Bár a férfinak mindaz rosszul esett, hogy a nővére külön akar boldogulni, ő pedig adja meg a végtisztességet. A végtisztességet: fizetett az elhunytakért, a sírhelyért - egyedül, a nővére ebbe nem avatkozott bele. És nem támadta meg később sem a végrendeletet. Mégis, amikor a bátyja megkapta örökségbe a lakást, megsértődött. Lehetséges, hogy mindenért a bátyját okolta, mert annak így köny- nyebb lett, ő pedig felépítette a városszéli házát, nem kapott senkitől segítséget, és hosszú éveken át kínlódott. Természetesen nem volt miről beszélniük egymással. És megosztani se volt mit a másikkal - mint két idegennek. Szinte teljesen megszakadt a kapcsolatuk. A felesége kényszerítette rá, hogy gondoljon néha rá... A férfi bágyadtan, álmatagon gondolt rá... De ennyi. A nővére nem hívta fel, ők pedig nem hívták fel a nővérét. Már csak a fogmosás és a mosakodás volt hátra, és mehettek lefeküdni. A férfi arra gondolt, milyen furcsa, hogy azok az emberek, akik egész életükben ugyanazt csinálják, mégsem válnak robotokká. Mialatt vetkőzött, belenézett a tükörbe: vezetékek, műszerek bújtak elő belőle, mint egy robot belsejéből. Lefekvés előtt feljegyezte: „23 óra 45 perc: Lefekszem aludni. Normális.” A hátán feküdt - máshogy nem lehetett. A felesége óvatosan hozzásimult a takaró alatt. Ez valahogy idegesítette - mégis tűrte. Aztán a felesége sírni kezdett, neki pedig belenyilallt a szívébe - de tűrt, és egyetlen hangot se hallatott. A nő hüppögése is idegesítette - ez a szánalmas és értelmetlen hüppögés -, miközben ő itt fekszik, vezetékekkel körülcsavartan, mérőműszerekkel a szívén, és fél a haláltól. Néhány kínos perc elteltével ezt hallotta a sötétben:- A lányod akarja neked megmondani... Terhes. Könyörögve kér: ne ölesd meg a gyerekét. Hadd szülessen meg... Hadd éljen... A miénk... Éjszaka. A hang - a számára oly kedves - a semmiből jött, és egyedül neki szólt...- Halló... Papa? Papuska? Te vagy? Nem alszol? Mit mondtak az orvosok?- Minden rendben. És neked, neked mit mondtak az orvosok?- Nekem azt mondták... Papuska, szülni szeretnék. Te nem is gondolnád, de már kész vagyok rá, megértem az anyaságra! Tőle viszont eljöttem, nem szeretem már... Tudod, nincs hol lakjak... És még a kocsimat is elvette... Mit tegyek? Mondd, ez ijesztően hangzik? Gyürky Katalin fordítása
