Irodalmi Szemle, 2013
2013/7 - ÍZLÉSEK ÉS POFONOK - Polgár Anikó: Megalvadt folyók (Borbély Szilárd Nincstelenek című kötetéről)
ÍZ LES E K ES POFONOK POLGÁR ANIKÓ MEGALVADT FOLYÓK 55 A z idő nagy úr, aki messziről néz, az messzebbre lát” - állapítja meg Borbély Szilárd Gyerekkor falun című írásában1, melyet akár új regénye előzményének is tekinthetünk. Ez az időben egyre mélyebbre hatolás a gyermekkortól gyermekkora öregjeinek irányába halad, akik „a hatvanas években voltak hetven-nyolcvan évesek”, „még a tizenkilencedik században születtek”, s „egy nagyon-nagyon távoli múltból nézték a szocialista időket”.2 A Nincstelenek című regény,3 melynek színhelye egy zárt faluközösség, egy gyermekkor emlékeit gyűjti össze (nemegyszer a szerző korábban megjelent önéletrajzi jellegű írásaiból, a vele készült interjúkból ismert eseményeket is felidézve4), miközben arra is reflektál, hogy az emlékezés mindig valamiképpen manipulálható. „Minden emlékemből hiányzik valami, ha nem anyám mondja el. Mert ezeket az em1 Borbély Szilárd: Árnyképrajzoló. Körülírások. Pozsony, 2008, Kalligram. 110-121. 2 Uo. 121. 3 Ezúton köszönöm a szerzőnek és a Kalligram Kiadónak, hogy a megjelenés előtt álló regény betördelt változatát rendelkezésemre bocsátotta, s egyben elnézést kérek az olvasótól, ha netán az általam idézett részek és a zárójelben megadott oldalszámok, illetve a kinyomtatott verzió szövege és oldalszámai között valamiféle eltérést észlelne. 4 Például: „Édesapám egy időben egy Hoffer- traktorral járt, körmösnek hívták [...]. Aztán egy nedves árokparton ez a traktor fog majd rádőlni később, eltöri a karját, és belső sérüléseket okoz.” In Borbély Szilárd: Árnyképrajzoló. 117. „Apám mostanában megint az erdőre jár. Fél éve ráborult a Hoffer-traktor.” In Borbély Szilárd: Nincstelenek. 158. lékeimet anyám találta ki” (128.) - mondja például a regény narrátora. A múltról való tudásnak azonban természetesen vannak ennél mélyebb rétegei is. A családi mesélések révén továbbörökített, egy-két emberöltőre visszanyúló emlékezet az olvasás vagy a falusi hétköznapokba is belopózó művészet révén hatolhat egyre mélyebbre. Ez azonban még mindig csak csekélység a föld emlékezetéhez viszonyítva: a föld mélyén futóhomok, „vándorló föveny” van, melytől a babonás kútásók rettegnek. Az ember fenti világa semmi ehhez képest a titokzatos föld alatti világhoz képest: „Az ember nem is sejti, hogy lassú sodrással mozgó megalvadt folyók felett lépked” (74.). A rabbi meséje pedig, melyet a narrátor felidéz, egyenesen az örökkévalóság egy szeleteként láttatja a regényben elbeszélt történéseket. A folyó metaforája, az örökké mozgó, mindenütt jelenlévő vizek képe azokra a megváltoztathatatlan alapviszonyokra utal, melyeket csak megszokni lehet, hozzájuk edződni; kikerülni sosem („Hidakat kell keresni, gázlókat, tutajokat, kompokat, hogy haladni lehessen”, 77.). A víz mindenütt jelenvalóságának hétköznapi képe a vízzel telt sírgödör, melyből - mielőtt leeresztik bele a koporsót - vödrökkel kell kimerni a talajvizet (80.). A vízmetaforához kapcsolhatók a regényben hangsúlyos szerepet kapó identitásproblémák is. „Idővel az emlékezet nehézkes folyója azonban már nem sodorta tovább az idegenül csengő szavakat” (172.) - hangzik el például egy népcsoport kény86
