Irodalmi Szemle, 2013
2013/7 - Pavlov, Oleg: Robbantás (II.) (elbeszélés, Gyürky Katalin fordítása)
Sok gyertyát úgy hagytak ott, hogy még csak meg se gyújtották. Úgy feküdtek ott, mintha áldozatot mutatnának be. Ugyanígy tett a férfi is: elhelyezte a gyertyákat a gyertyatartó-asztalkán. 80 Otthon - a félig megivott reggeli kávé... meg a szendvicsek. A feleségének eszébe jutottak... Megmutatták magukat, amíg a férje nem volt jelen, azaz olyanok voltak, mint a valaki által a konyhaasztalon hagyott nyomok. De az éhségérzet nem jelentkezett. A férfi elfeledkezett az evésről, a felesége pedig, valószínű, az időről. Buzgón kérdezgette, hogy mit látott a férje: nyelte a híreket, és úgy képzelte, hogy a városban még mindig folytatódik a borzalom. Természetesen mindenkivel közölte, hogy a férje kivizsgálásra ment, mert probléma van a szívével - és ezt ők mindig továbbadták még valakinek. Végeredményben, ez is hír. Végigvette a családot, hogy ki is aggódott még, ki hívta fel. Igen, izgatott volt, hogy vajon ki emlékezne meg róluk. Hitt abban, hogy ezek az emberek meg akarják vele osztani az összes bánatukat. A meghívottak hosszú, gyászos sora... Ez nem érdekes volt, hanem kellemes. Igen, olyan, mintha a halálod után megtudnád, hogy hány ember emlékszik rád szívesen... Összegyűltek. Beszédeket mondanak, majd elkísérnek valahová. Nos igen, az utolsó utadra. Halotti tor. A férfi semmit sem bírt kevésbé elviselni, mint amikor így kezdték: „néz minket”, „hall minket”, „lát bennünket”. Egy mindent látó szemüvegen keresztül. Mi pedig eszünk, iszunk. Hogy az egészségre-e, hogy a halott lelki üdvéért-e, teljesen mindegy, eszünk és iszunk. Mohón, mint a gyerekek. A papáért, a mamáért... Valahol, valakiért ezen a földön. Dobálják a földdarabokat, és a temető után rögtön az asztal mellett találják magukat. A földdarab kop- panása a koporsón: ez a legfélelmetesebb. Ez a koppanás. Aztán ezt a kés és a villa koppanása követi a tányér fenekén. Még az is jobb lenne, ha valami rosszról beszélnének... A legjobb mégis a hamvasztás, amikor rögtön porrá leszel... De vajon miért gondolt most a férfi erre? Miért érezte rosszul magát hirtelen az élők sorában? Megmondja a feleségének, hogy templomban volt? Hogy lement ma ebbe a metróba? Minek? Miért? Csak megijedne, aztán arra a gondolatra jutna, hogy a férje becsapta, elbújt előle... Hisz nő. A nők az öregségtől félnek, a férfiak a haláltól. Ha a felesége beszélt valamiről, nem vette észre, hogy saját magával beszél. A szerkezet néhányszor bekapcsolt, hogy visszatérítse őt a felesleges realitásba: mintha lélegzetet vett volna, miközben néhány másodpercig a kabát mandzsettáját meglengette a szél. Ekkor már szinte semmit se tudott kivenni a felesége szavaiból... Azt, hogy felhívta a fiukat, valamiért csak minden más után közölte vele. De a férj hirtelen rájött, hogy már várta ezt: ezért elhallgatott és már nem akart a feleségével beszélni. A fia. Az ő hívását várta a felesége... Vagyis a fia a feleségével, és nem vele beszélt. Vagyis ő - a feleségének a fia. Ezt most a felesége bebizonyította. És ő nem bocsátja meg a sértést. A férfi arra gondolt, hogy legutóbb, amikor együtt voltak, közel tudtak kerülni egymáshoz. .. És a felesége se volt szánalmas. A helyzet az, hogy valamelyikük előbb fog meghalni, és csak aztán a másik. Az életük lassan elpárolog, szomorú üledéke pedig a gyerekeik lelkére fog hullani. A férfi hallgatott, és a nő egyszeriben felfogta, hogy fájdalmas dolgot művelt, hogy megbüntette a férjét, ráadásul értelmetlenül, mert a férfinak úgyis mindegy volt. A fia már nem fogja visszahívni - náluk már éjszaka van -, s egyedül marad, mint akire nem gondolnak. A férfi pedig csak a szívéhez erősített mérőműszer jelzőire gondolt, és a másik, szintén érzékeny, ugyanakkor lelketlen, kezét körülölelő gépre.
