Irodalmi Szemle, 2013
2013/7 - Pavlov, Oleg: Robbantás (II.) (elbeszélés, Gyürky Katalin fordítása)
A feleségének hirtelen kedve támadt megnézni, hogy mi is van a férje ruhája alatt. Megnézte, de semmit se értett. Általában kevés dolgot értett meg az imádott kávéfőzője működésén kívül, de abban a pillanatban összerezzent, és készakarva próbára akarta tenni férje türelmét a kérdéseivel, mint valami makacs gyerek. Valami miatt mindig kegyetlenné vált, be akart bizonyítani valamit a férjének. Nem megérteni akarta a dolgokat, hanem valamit meg akart kapargatni a férjében, a legutálatosabbat. És amikor a férje végül feltárta előtte a dolgait, türelmes volt. Hallgatta, természetesen, megvetéssel. Nyilván így a férfinak is türelmesnek, figyelmesnek kellett maradnia, ezzel bizonyítva a szeretetét - bár becsapva a feleségét -, csak hogy ne hozza ki belőle a rosszat. De valójában a férfinak nem volt kedve tovább beszélgetni vele... Az igazat mondta: hogy nem akar neki semmit se mondani. Ki kellett töltenie a kivizsgálási jegyzőkönyvet: rögzítenie kellett, hogy gyakorlatilag az első perctől kezdve mi történik vele. Az érzéseit, a tetteit - időrendben. Amikor bement a saját szobájába, és a felesége is a magáéba, a táblázatokkal teli, még üres papírlap ott feküdt előtte az asztalon. Ezt írta: „12 óra: Lementem a lépcsőn, kimentem az utcára - minden rendben.” Bárcsak rendben lenne. Kiment a klinikáról. Igen, semmit sem érzett. Ezt írta: „12 óra 10 perc: Séta. Normális.” Ezt írta: „12 óra 45 perc: Közlekedés. Normális.” De a magában érzett ürességtől elvesztette a fejét... Rájött, hogy hazudik. Sőt, még arra is, hogy semmire se emlékszik, hisz ezek a cselekedetei néhány óra alatt minden jelentőségüket elvesztették. Tett néhány lépést... Megállt... Ennyi az az idő, amennyi alatt hazaért. Ennyi. És nem történt semmi más, semmi... Csak most - 14 óra 15 perckor - ült le az asztal mellé, és néhány perc múlva ezt írta: „Ülök - Rossz.” A fal túloldalán a feleségénél be volt kapcsolva a tévé. Nyilván egyik csatornáról a másikra kapcsolgatott, hírek után kutatva. Lövöldözéshez hasonló hangok jutottak el hozzá, amelyek átszűrődtek az emberi hangokon. Ebben a pillanatban bekapcsolt a műszer, és ekkor megérezte, amit már régóta várt, vagyis a szívét forró fájdalommal elöntő tűszúrást, és rögtön fel is jegyezte: „14 óra 20 perc: Szív környéki fájdalom - Rossz.” Magára figyelt. Arra gondolt, hogy lefekszik a díványra, s így akár előre is kitöltheti a kivizsgálási jegyzőkönyv következő sorát: „14 óra 25 perc: Fekszem - Rossz.” Aztán nyugodtan lefeküdt, és csak feküdt, semmire sem gondolt. Ez jó volt, nagyon jó, még csak be se engedte a tudatába az idegen, tolakodó zajt. A műszerek, mint az élőlények, az ő díványon tett legkisebb mozdulatára szintén kényelembe helyezték magukat. És amikor úgy látszott, hogy a mozgásuk lecsillapult, hirtelen álomba merült. Kikapcsolt a tudata, mint amikor kialszik a fény, és belemerült egy puha, forró, de láthatatlan, eltűnőfélben lévő, sötét ürességbe, amelyben feloldódott. Hirtelen ébredt - a csend keltette. Úgy tűnt, hogy a lakásban rajta kívül nincs senki. Egyedül van. Mintha az életnek arra az oldalára tért volna vissza, ahol az élet álomnak tetteti magát. Furcsán érezte magát. Megnézte, mennyi az idő, és úgy látszott, majdnem öt órát aludt. De nem hagyta nyugodni az az érzés, hogy a napok előrepörögtek, és ez egy másik nap. Ugyanaz a napszak, de egy másik nap.
