Irodalmi Szemle, 2013
2013/7 - Tóth László: Írás, irodalom, történet. Közelítések, futamok (próza)
HATÁR(ON) Pozsonyban - tulajdonképpen még Csallóköz északi csücskében, Püspöki és Vereknye határán egy hétemeletes panelház negyedik emeleti lakásában írom ezeket a sorokat. A lakás kelet-nyugati fekvésű, egyik oldalán, közvetlenül alatta, egy fűtőház (ahonnan a meleget kapja), telente állandóan füstölő kéménnyel, odébb családi, illetve sorházak, majd a közeli lakótelep lakótömbjei. A nagyszoba, illetve a konyha ablaka a másik oldalon egy parkra néz, az itteni erkélyre szinte bebólintanak a fák koronái (nyáron galambokkal, további madarakkal: rigókkal, verebekkel, baglyokkal), kőhajításnyira innen a Kis-Duna, melynek gyaloghíd visz a túlpartjára, ahol újabb térés zöld terület, szóval nemcsak Nagy- Pozsony és a Csallóköz, nemcsak Püspöki és Vereknye, hanem, úgymond, a természet és a város határán vagyunk itt, szinte ez a ház képezi a választóvonalat, melyben ezeket a sorokat írom. E hosszú felvezetés csupán amaz egyszerű közlés előkészítésére szolgált, hogy ma reggel, február 15-én mesés hóhullásra ébredtek a szóban forgó panelházban alvók. Nagy pelyhekben szálldogált az égből a hó (miként a giccses tájképeken vagy lirizáló tájleírásokban), egyszerre árasztva valami időn inneni és időn túli nyugalmat; az ilyen reggeleken s az efféle látványtól, vakító fehérségtől az ember szíve tényleg megtelhet békességgel, és bensőjét valami időtlen, kozmikus nyugalom árasztja el. Az ilyen hóhullás, az ilyen reggel látványától az ember - még ha távfűtött szobából tekint is ki - újból a természet részének érzi magát, szinte összeolvad vele (és ebben az ablak hideg üvege sem tudja meggátolni). S a lelkem már-már dalolni kezdett, már-már elragadtak a világmindenség transzcendens erői, amikor valamiért át kellett mennem a másik szobába, a fűtőház felőlibe. A hó persze, kitekintve, itt is hullott, de... valahogy másképp. Innen nézve ugyanis apró szemű volt, szürkés, alig lehetett észlelni, szinte átmenet a hó és az eső között, két halmazállapot határán - egy ideig nem is értettem, hogyan változhatott meg az időjárás ilyen rövid idő alatt, amíg átértem az egyik szobából a másikba. Ám amikor újból visszamentem a lakás másik oldalára, a park és a Kis-Duna felőli szobába - ott változatlanul nagyok voltak a pelyhek, maradt a vakító fehérség, s ugyanaz a transzcendencia. Vagyis tulajdonképpen ekkor értettem meg, hogy most egy olyan élményben részesültem, amilyenben hatvannégy évem során még soha. S ezt a hóesés egyidejű kétféleségében is érvényre jutó kettősség adja, a természetnek és az emberi civilizációnak a találkozása, a civilizáció beavatkozása a természeti jelenségekbe. A hóesés kétfélesége - a természetbeni és (jobb szó híján) a városi - ugyanannak a havazásnak eltérő megnyilvánulása, ám az egyik a múltjára (az előidejére) emlékezteti az embert, míg a másik a jelenét (jövőjét? utóidejét?) jeleníti meg; az egyik a távolodás, a másik a leragadás; az egyik vonz, a másik... A másik? (Ppüspöki, 130215)
