Irodalmi Szemle, 2013
2013/7 - Tóth László: Írás, irodalom, történet. Közelítések, futamok (próza)
AKI LESZEK, AVAGY KIS TRAKTA A SZABADSÁGRÓL A naplózás, az önéletrajzolás lényege mindig egyetlen filozófiai kérdés, az „én” kérdése körül sűrűsödik össze: mi történik (mi történt) velem; mit gondolok (mit gondoltam) én erről, arról; ki vagyok én7. A napló s az önéletrajz egyszerre mozgósítja mindhárom grammatikai időt: esemény- és tényrögzítő, illetve emlékező mondataim mindig a jelenben, a vanban írom, általában a múltra vagy a félmúltra - a voltra - összpontosítva, miközben a jövőre, a leszre sandítok velük. Ám ezalatt egyetlen pillanatig sem kerülhetem meg, hogy miként viszonyulok az életemhez, a múltamhoz, magamhoz, mire emlékszem mindebből (mire akarok emlékezni), mit emelek ki (mit kívánok, mit tartok fontosnak, mit van bátorságom kiemelni) - s hogyan, milyen eszközökkel és milyen súllyal - magamból, mit vagyok képes tetten érni az énemből. Legutóbb, az újvidéki Híd 2012. januári számában Konrád Györgytől is hosszan olvastam erről (Tünékeny az ember), ceruzám hegyét elég hamar elkoptatva a sűrű margózásban, egyik-másik szöveghelyénél hosszabb időre meg-megállva. Például itt, az egy-idő (Gál Sándornál: egyetlen idő), a szimultán idő megképződésénél: „Ebben a szobában jelen vannak mindazok az események, amelyek itt megtörténtek. Minden tér, minden szoba hihetetlenül zsúfolt. Itt van egymás hegyén-hátán minden párbeszéd, szeretkezés, látogatás, szakítás, itt van minden itt elgondolt gondolat.” Igen, ez nekem is régi felismerésem, élményem, erről magam is többször gondolkodtam és írtam már, versben is, talán két-három évtizede, hogy rendre visszatérek hozzá. A szobában, például, 1984-ben („alig férünk már a lakásban / elmozdult mozdulatainktól”); az 1985-ös Én vagyok, énben szüntelenül „elhagyott lábnyomaimban” botiok meg; az 1987-es Dzsungel szobájában „Tegnapi tegnapelőtti s még korábbi szavaim madarai rikongnak”, „Elfelejtett terveim vágyaim kígyói sziszegnek rám a fotelok bokrai mögül”, „A szőnyeg rothadó avarjában lábnyomaim bogarai férgei nyüzsögnek”; s Konrád szóban forgó esszéjének ama bizonyos „elcsúszása” („Ez a pillanat egy másik pillanat múltán hátracsúszik a jelenből a múltba”) is már benne van az 1986-os A színészben („Minden, ami igaz, / elcsúsztatva is az. / S én ilyen elcsúszásban élek, / ilyen örökös elcsúszásban”). S ha több időm és kedvem lenne most keresgélni verseimben, találnék még egyezéseket és Konrád felé mutató motívumokat, melyek arra is utalhatnak, hogy bizonyos filozófiai premisszáink és gondolkodói tapasztalataink a közös gyökereket sem nélkülözik. Viszont egyértelműen Konrád metaforája, amely az embert olyan folyóként tételezi, mely tőle „elvált tartalmakat hordoz magával”, s az embertől igazából független múltjának egy-egy eseménye, s csak éppen „tud róla valamit”. De ismerheti-e az „én” a múltját, mi az, amit a múltamról tudhatok? Naplóvá, önéletírássá tárgyiasultan a múltam egészen bizonyosan az s annyi, ami s amennyi belőle papírra került. Mert onnantól kezdve már nem az számít, hogy mi történt (velem) valójában, hanem az, ami (belőlem) a papíron szerepel. És nem utolsósorban, ahogy ott van. A múltam ekkor már - de talán már megelőzően is - nem elsősorban egy konkrét volt-valóság, 60
