Irodalmi Szemle, 2013
2013/7 - Tóth László: Írás, irodalom, történet. Közelítések, futamok (próza)
bizonyosan nem lenne egységes, mert az ember - remélhetőleg még az én koromban is - folyamatosan változik, így a tizenkettediket feltehetően már nem az fejezné be, aki az elsőt elkezdte. Legyen hát elég rá tizenkét hónapom. Persze az is bizonyos, hogy így más lesz az eredmény, mint úgy lenne. De, azt gondolom, eredmény lenne, ha lenne eredmény. {Bp„ 990216; Dsz., 130411) AZ ÖRVÉNY (.A HALOTTASKÖNYVHÖZ) Két napja temettük apámat. Anyámat - majdnem pontosan - tizenkét évvel élte túl, akinek ruháit és személyes használati tárgyait egytől egyig, az utolsó darabig - a kabátjaitól az intim fehérneműiig, a cipőitől, papucsaitól a harisnyáin, szoknyáin, blúzain, kardigánjain, zsebkendőin, retiküljein és bevásárlótáskáin át a kalapjaiig és a fejkendőiig - megőrizte, ezek egészen máig ott dacoltak az idővel és az elmúlással a szekrényei(k)ben. Mintha visz- szavárta volna őt? Vagy mintha így akarta volna bizonyítani - kinek? önmagának? -, hogy számára igazából el se ment? Az illúzió volt ennek oka, hogy - anyám halála után még tizenkét éven át - továbbra is vele él? S ha ez az illúzió volt a valóság? Ezért nem osztogatta szét, ezért nem dobálta ki anyám holmiját - mintha ezek tették volna számára az évek múlásával együtt szürkülő mindennapjaiban állandóan jelenlevővé anyámat. Hogy az ékszereit megőrizte - természetes. Hogy az óráit - esetleg az is. Hogy a szemüvegeit (beleértve a törött szemüvegét is) - hagyján. De hogy a műfogsorát?! Méghozzá mind a kettőt. Gondosan, külön-külön szalvétába csavarva és borítékba téve? Ha esetleg - a feltámadáskor? - anyám mégis hazajönne, ne legyen gondja velük? Emlékszem, nagyapám, mielőtt meghalt volna, még időben nagyanyám lelkére kötötte, hogy márpedig őt cipőben temessék el. Mert ő bizony nem akar a feltámadáskor mezítláb futkosni! Erre gondolt volna - anyám kapcsán - apám? Zárkózott ember volt világéletében. Magáról alig beszélt valamit; intimitásokról, érzelmekről, indítékokról, fájdalmakról soha. A házában rendezkedve, holmijai közt matatva tárul csak föl előttem ez-az a titkaiból, rejtett személyiségjegyeiből. Bár ezek sem közvetlen titkok, ezek sem igazán konkrétumok, csak következtetni lehet belőlük erre-arra, hogy talán ilyen volt, talán olyan lehetett, netalántán ez is, az is ő. Most meg már mindörökre kiismerhetetlen marad. Kiismerhetetlen, mint egy isten. Vagy mint egy vízesés. Esetleg mint fölöttünk a csillagos nyári ég, melynek látványa megnyugvással tölti el a lelkünk, de ha sokáig nem vesszük le róla a szemünk, mint egy ismeretlen örvény, magába ránt. (.Izsa, 120919)
