Irodalmi Szemle, 2013
2013/7 - Tóth László: Írás, irodalom, történet. Közelítések, futamok (próza)
Középpontjában egy, az életből immár kifelé indult, hatvannégy éves férfi lesz - aki ki más lehetne, mint én, illetve megvizsgálandó kérdés, hogy én vagyok-e az? -, amint végigpásztázza az életét, mindazt, amit már maga mögött hagyott, s azt is, amit esetleg még maga mögött hagyhat. Persze, feltehetően csupa csip-csup dolgokról van szó, melyek azonban végtelenül - egzisztenciálisan - fontosak a számára, s amelyek nélkül nagyon idegen lenne itt, a létezésben. Egy olyan énkereső könyvet képzelek el a megírandóval, mely láthatóbbá s érthetőbbé tenné számomra azt a kölcsönösen ádáz, ám mégiscsak valamiféle kozmikus harmónia felé tartó küzdelmet, mely az elmúlt idestova hat és fél évtizedben az általam megtestesített s az engem körülvevő világ között zajlott. Más megközelítésben, ugyanez a köztiség: elképzelt művem fiktív szemlélője, aki én vagyok, sohasem ugyanaz az ember, aki, s főleg nem az, akinek a legtöbbször látják: a neve fölvett név (kevesen tudják róla[m] például, hogy Tóth László Varga Lászlónak született); a „szülőfaluja” nem a szülőhelye; az az ország (Csehszlovákia), mely azonosságtudatát mindmáig meghatározza, már nincs a térképen, eltűnt a történelem süllyesztőjében; nagyvárosban vidéki, falun nagyvárosi; többségben kisebbségi, kisebbségben többségi; a konvenciók közt avantgárd, avantgardisták között a hagyományokra ügyelő; a történetiséget hangoztatok között eretnekmód a transzcendenst keresi, transzcendensek között a történetiség talaján áll; közösségéből mindig kifelé tekint- get, de más közösségekben furtonfurt a magáéra figyel; s minden mozdulatát az a tudat határozza meg, hogy az ember a semmiben van - tehát mindent s mindenkit (legalább) két pólus meghatározottságából igyekszik (s tud csak) elfogadni, kívánni, s összebékülnek, egymáshoz békülnek benne is az ellentétek, a szélsőségek, miként a világban általában. 4 Mondjam azt, hogy tíz-tizenkét ív körülire tudnám elképzelni, s azt, hogy a hónapok száma szerint tizenkét részesnek - tizenkét fejezetből állónak - szeretném látni, ha elkészül? S hogy legszívesebben egy-egy rólam - vagy környezetemről készült - fényképből bontanám ki az egyes fejezeteket? De mi van, ha menet közben derül ki, hogy a formálódó (öntudatosodó) mű - mint entitás, ugye? - mégis mást akar? Ez esetben természetesen botorság lenne nem figyelni a szavára... Nos, hát ezért csak annyi a biztos, hogy lesz, s legjobb lesz olyannak lennie, aki a legcsekélyebb mértékben sem szenved majd identitászavarban. 5 A munka nem lesz könnyű - képzeljük el a sebészt, amint magát műti meg! -; az is lehet, hogy tizenkét évig kellene írnom: hogy mindegyik fejezetéhez kereken egy évem legyen az anyaggyűjtésre, -feldolgozásra, írásra, ön-élveboncolásra. De mi van, ha tizenkét évem már nincs, azt pedig legkevésbé sem tudni, mennyi is az annyi. Bizonyos tehát, hogy nagyobb tempóra kellene kapcsolnom, már csak azért is, mert ha tizenkét évig írnám, munkám 57
