Irodalmi Szemle, 2013
2013/7 - CIGÁNY UTAK - Borbély Szilárd: Kátrány (novella)
CIGÁNY UTAK A csicskák ilyenkor csak kontráznak, a menők osztják az észt. Azt mondják, hogy mindet be kellene rakni egy nagy panelbe. Egy jó nagy toronyházba mindet. És valakinek vállalni kéne, hogy megnyomja azt a kurva gombot. „Milyen gombot?”, kérdi az egyik csicska, aki nem figyelt. „Úgy nem lehet, hogy maradjon néhány. Azt nem lehet. Mindet kell. És egymás szavába vágnak. Meg kell nyomni azt a rohadék gombot. Berobbantani, oszt kész. Valakinek ezt is be kell vállalni...” „Az gyilkosság, baszod”, mondja a csicska. „Úgy nem tudsz élni. Beőrülsz, érted? Tömeggyilkosság, érted?” „Valakinek áldozatot kell hozni”, mondják. „Meg kell nyomni a gombot, valakinek mindig meg kell nyomni. Oszt leszarod, ami aztán lesz.” „De ki merné? Én nem. Gondolj bele, baszki, úgy nem tudnál élni. Tökre beőrülnél.” „Na, ki vállalná?” Kérdik egymástól, heccelődve. Csend van, most mindenki elhallgat. Elgondolkodnak. Most tényleg gondolkodnak, és ez új nekik is. Ahogy mondani szokták, mintha angyal suhant volna el fölöttük. Vagy közöttük. Megdermednek és beleborzong- nak. Halálangyal volt az. A pincehelyiség hátsó fertályából egy szekrényhátú jött be, a lengőajtón hűvös szelet hozott magával. Nyirkos pinceszagot. A söntés felől üvegcsörgés, nevetés, konyhai zajok. Veszekedés vagy nevetés, nem lehet eldönteni. Veszekednek és nevetnek. Aztán egyre kisebbeket lendül a két ajtószárny. Belassítja a rugó, míg egyszer csak megfeszül, és áll, mint a cövek, kicsi berezgés után. Csend. „Na ki vállalná?”, teszik fel még egyszer a kérdést egymásnak. „Én megtenném” mondja az egyik oszlop, aki eddig némán figyelt. Ezek a szekrény- hátúak állnak mindenütt a teremben, mint a statikai fal, mint egy oszlop, amely tartja a plafont. Nem tűnnek fel a gimiseknek, mert átnéznek rajtuk. De ezek figyelnek. A kölykök nem veszik őket észre, mert otthon is van ilyen személyzet, akik takarítanak, mosnak, főznek, gondozzák a kertet az ősök helyett. Meg a fater sofőrje. Egy-egy mindenes csicska felszalad az üzletből, a vállalkozásból. Bejár hozzájuk, hogy megtarthassa a szaros kis állását. Elvégzik a piszkos melót, azért vannak. Vagy az asszonyt küldik takarítani. Segíteni a főnök feleségének, grátisz. „A Mari úgyis szeret takarítani. Otthon is folyton ezt csinálja. Megőrjít vele, főnököm, agyamra megy. Megcsinálja szívesen. Legalább addig sincs otthon”, mondja és kacsint. Göcögve nevetnek együtt, a főnök kedvesen hátba veregeti a palit. A kölykök itt a buliban hétvégenként a papa pénzén nagyvonalúak. Adnak borravalót a pincérnek, taxisnak meg az ajtóban álló szekrényhátúaknak. Ennek is szoktak, amelyik most hozzájuk lépett. Ez is mindig itt volt, csak nem tűnik fel elölről. Mert elölről nem tűnnek fel. Szemből nézve ezek mind egyformák. A proteintől és a hormonális szerektől szétcsúszott arcok, a lapos és puífadt felület közepén egy hallgatag szájjal. Ezt például hátulról ismerik meg a városban is, mert ilyen másnak nincs, a tarkóján az a hülye tetkó. 88 . Ez van ott kékesszürkén, ez a kétjegyű szám. „Milyen hülyeségeket tetováltatnak ezek magukra. Mi a faszom az, hogy 88?”, kérdezték, amikor először látták a kölykök. Aztán megtudták. Azóta már nem kérdezik meg. 25
