Irodalmi Szemle, 2013
2013/7 - CIGÁNY UTAK - Borbély Szilárd: Kátrány (novella)
CIGÁNY UTAK Hogy ne érezzék magukat lúzernak. Pedig azok. Mert azt hiszik, aki nevet, az nem vesztes. / | Mert úgy érzik, hogy akit kinevetnek, annak nincs semmije, csak a nevetségessége. De ez persze nem igaz. Hiába tudják, hogy kik voltak ezek azelőtt. így mondják, hogy azelőtt. Azelőtt, mielőtt mindent lenyúltak itt. Mindig számolnak, mert a számokhoz értenek. Az irigykedéshez. Azt számolják ki. „Jókor volt jó helyen”, mondja az, akinek már elege van a visszafojtott hangú felsorolásból, hogy mi mindene van ennek vagy annak. Nagy számokat mondanak, milliár- dokat, amiket nem lehet felfogni. Külföldi bankszámlák, szállodák, nyaralók olaszban, bulgárban, cégbirodalmak, hegyvidéki ingatlanok a fővárosban, üllőszerződések és százalékok. Mindig a százalékok. Visszaosztás, támogatás, fejlesztés, koncesszió, tender, visszanemtérítendő. Szakszavakat mondanak, banki és jogi szavakat. Nem is tudják, mit jelentenek pontosan. „Jókor kell lenni jó helyen. Csak ennyi, na”, ismételgetik, hogy ez a világ rendje. „Ez van. Most ezek vannak. Korábban meg azok voltak.” Akkor, azelőtt. Ezeket a nyomatékkai ejtett, mégis suttogott szavakat rakosgatják a konyhaasztalok mellett estenként, a söralátétekkel együtt, a műmárvány körasztalkák mellett zugpresszók mélyén, grillpartikon, svédasztalok keményített damasztja mellett álldogálva, a felesektől megroggyant testtartásban. Mindenütt ez a beszélgetések vége. Mindig ugyanarról van szó. A lopásokról. Félszavakban, hogy a kölykök ne értsék. Vagy legalább nem mindent. A szomszéd asztalnál ülők miatt. A taxis miatt. A sofőr miatt. A sok-sok csicska miatt, akik mindenütt ott lebzselnek. „A többiek kussolnak, féltik a szaros állásuk”, mondják, miközben ők is kussolnak. Kisvárosban ez a rend. A kölykök megtanulják és beépülnek. Előbb-utóbb beépülnek. A szemfülesek gyorsabban, az eszesebbek lassabban. Lesznek a vesztesek és a nyertesek. De nem mennek el, mert hova is. És mire elmennének, már késő. Mire felfogják, hogy itt nekik sose osztanak lapot. Akkorra meg már rég eldőlt, hogy ki a nyertes. A vesztesnek pedig dobnak valami koncot, mert őt sem hagyják az útszélen. Megszokták a szagát az ovitól kezdve. De a bekerülteket utálják. Akik nem jártak a gimibe. Azokból is sok van. Több, mint amennyire szükség volna. És ezek se mennek el. Pedig mehetnének a francba. „Mér nem húznak el a faszomba?”, kérdik egymástól a teniszpályán, ahol egymás közt vannak. „A véres gecibe?” Az évek telnek, a kölykökre gondolnak. Már az ovi előtt eldől minden. Mert itt minden szülő igazi stratéga, tíz-húsz évre előre eltervezi a kölykök sorsát. „A gimibe kell menni, fiam. Én is oda jártam. Mindenkinek oda jár a kölyke. Oszt punktum”, mondják. A kölykök meg lassan betörnek. Sok munka van benne, de hát erről szólnak az évek. A teniszpályák játszmái, a partik, a bálok, a fogadások, a szülinapok, a bankettek. Az állandó, lankadatlan taposás és nyalás. Kondiban kell lenni, ez huszonnégyórázás. Mindig észnél kell lenni. Itt csak a közmunkások lógathatják a lábukat. A kölykök lassan értik meg, de aztán a vérükké válik. Jó pap holtig tanul. De most még bulizhatnak csak úgy, felelősség nélkül, hétvégenként. Vagyis azt hiszik. 23
