Irodalmi Szemle, 2013
2013/7 - CIGÁNY UTAK - Borbély Szilárd: Kátrány (novella)
CIGÁNY UTAK Borbély Szilárd A KÁT RÁ N Y A. presszó a szuterénben volt. A közepén nagy üres teret hagytak, mert hétvégenként zenés-táncos mulatságot szoktak rendezni. Egész héten pang a hely. De a hétvégén itt vannak a gimisek. A fiatalok. A gimisek nem járnak akárhová. Mindig a kúl helyekre mennek, ami épp menő. Mert ők is menők. A gimisek ugyanis nem járnak oda, ahová a többiek, a nem gimisek. Mert ők mások, mint a többi gimis; a szakközepesekről nem is beszélve. Az elitgimnáziumba járnak a városi elit kölykei. A társaság miatt, hogy megszokják a másikat, akikkel össze lesznek zárva majd. A szagukat. Meg hogy összetartsa őket a múlt. Az emlékek. Az első berúgások, dugások, füvezések. A közös titkok. Már tizenvalahány éve vannak összezárva. Mert már az oviba is ugyanoda kellett hordani őket. Meg az általánosba is. A disznókhoz se lehet később betenni újakat, mert azokat kibelezik a többiek. A kisvárosban ugyanabba a gimibe jár az elit már a harmadik vagy a negyedik nemzedék óta. A fehér elit. A szülők kivétel nélkül a városnak dolgoznak. Ők úgy mondják, hogy a város ért. De ez nem ugyanaz. Itt mindenki ismer mindenkit. Ahogy az a kisvárosokban lenni szokott. Már a szülők is egy oviba, egy általánosba, egy gimibe jártak. A gimibe. Ahová a nagyszülők is. Ugyanabba a folyóba lépnek. Ugyanabba a cipőbe. Még ha nagyobb számú is. Akkor is így volt. Mindig így lesz. Ezt kell megtanulni. Ebbe kell beleszokni. Itt nem lehet finnyáskodni. Mert nem. „Vagy megszoksz, vagy megszöksz”, mondják az apák a fiúknak. „Mindent meg lehet szokni”, mondják az anyák a lányuknak, és a kiszemelt férj családjára gondolnak, akiket majd neki is meg kell szokni. Mert csak így lesz itt karrier, házasság, meg aztán a kapcsolatokból vagyon. „Majd megérted”, morogják keserűen a szülők. Mert ők már megértették. Ezt kell megtanulni a gimiben. Négy év van rá, nem kevés. Itt azt kell megtanulni, hogy nincs más. Hogy ez van. „Ez van”, mondják a kölyköknek a szülők, ha a lelkűkre akarnak beszélni. És így fejezik be mindig a lelkizést. Amit már nem lehet elmondani, azt csak így lehet, hogy széttárják a kezüket, keserű mosollyal az arcukon, amikor mondják, hogy ez van. Csesszed meg. „Mi vagyunk az elit, a többi meg nem számít. Szard le. Jöttmentek. A lúzerek. Szájtátik. Az örök reménykedők. Az idealisták. Akik azt hiszik, hogy majd a munkával. A tudással. A tehetséggel. Ezek a reménytelenek. Na meg a kátrány”, mondják megvetéssel. Ebből áll a kisváros. Otthon az ősök mindig a polgiról beszélnek. Undorral és megvetéssel. Meg az alpolgiról. Lesajnálással és irigységgel. Megvetés és irigység keveredik a gúnyos nevetésbe. Kinevetik őket, hogy ne kelljen magukat sajnálni. Hogy ne kelljen magukat megvetni. 22
