Irodalmi Szemle, 2013
2013/7 - CIGÁNY UTAK - Pekárková Iva: Cseh és szlovák romák Angliában (kispróza, Pénzes Tímea fordítása)
Az orvos - az én szavaimon keresztül - tapintatosan győzködte, hogy egy kicsikét azért nyomorék, rendesen kellene ennie, nem kéne alkoholizálnia és kímélnie kellene magát. Nem kéne folyton az utcán lődörögnie. Csakhogy Laco számára az utca jelentette az életet, hiszen cigány, nyomja őt a plafon. Kétkerekű kézikocsijával, amelyik az utóbbi időben botként szolgált, botorkált sarokról sarokra, harapófogó végű botjával itt-ott felvett egy-egy eldobott papírt, amott kaparójával eltávolított a járdáról egy rágógumit, emitt kis seprűjével összesepert valami rondaságot, és belerakta a kiskocsijába. Ismerte már az üzletek és kávézók valamennyi tulajdonosát, vidáman üdvözölte őket, azok kifutottak az üzletekből, hogy kávéval, egy darab kaláccsal vagy olyan jó szóval vendégeljék meg, amit értett. Laco már régen nem lakott sehol. De láss csodát - valahányszor, amikor úgy tűnt, hogy nem lesz hol lehajtania a fejét, találkozott egy romával. Egy csehországi, szlovákiai, magyarországi, romániai romával. Szó szót követett, és ő a nejlonzacskóival beköltözhetett amaz családjához. A munkáltatója meg akart tőle szabadulni. Nem tetszett neki, hogy Laco a műszak alatt néha összeesett, ezért azon volt, hogy kirúgja. Azonban nem talált rá okot. Laco példás utcaseprő volt, pontos, szorgalmas, előzékeny. Elutasította, hogy maga mondjon fel. így hát a főnök hetente kétszer-háromszor elkezdte mondogatni, hogy nem fest valami jól, hogy inkább maradjon otthon és pihenjen... és aztán igazolatlan hiányzásokat írt ki neki. Laco nem látott át a szitán, amíg magához nem hívta a meCIGÁNY UTAK nedzser, és ki nem rúgta. Minek vacakolni egy alkalmazottal, aki hetente kétszer-háromszor lekési a műszakot? Holnaptól már nem kell jönnie. Amikor erről beszámolt nekem Otuguor doktor rendelőjében, csoda, hogy nem sírt. De ezt követően sem ment nyugdíjba. Egész nap bolyongott az utcákon, ugyanazt az útvonalat járta be kiskocsijával, mint korábban, üdvözölték egymást a kis boltok és kávézók tulajdonosaival, és ajándékokat kapott tőlük. Havonta egyszer-kétszer valahol összeesett, az arra járók hívták a mentőt, és Lacót bevitték a kórházba. Ez szinte rutinná vált. Régen nem tolmácsoltam Lacónak, eltűnt a láthatárról. Mígnem egyszer Otuguor doktor, az egyik ritka alkalommal, amikor megszegte az orvosi etikát, elárulta, hogy Laco már nem él. Egyszer későn érkezett a mentő. Állítólag még így is két- három évvel tovább élt, mint ahogy az várható volt. Laco ezt már nem olvassa el, hogy megítélhesse, nem cigánykodom-e. Egyébként nem olvasná el akkor sem, ha még köztünk lenne. Nem olvasott, és mégis - vagy éppen ezért - hitt a szavak varázserejében. Az orvos azt is elárulta, hogy Lacót tulajdonképpen szörnyen szerette. Még ha pokoli páciens volt is. Egyáltalán nem csodálkozom rajta. Lacóban, aki az utóbbi időben nem igazán mosakodott, elhanyagolta magát és nem mosta a ruháit, volt valami tiszta, mint egy erdei forrásban. 2011. november 7., hétfő Pénzes Tímea fordítása 21
