Irodalmi Szemle, 2013

2013/6 - Oleg Pavlov: Robbantás (I.) (elbeszélés, Gyürky Katalin fordítása)

Csak sötét, nyomasztó dolgok. Az attól való félelem, hogy valami nemkívánatos fog bekövetkezni. Egy éjszaka, egy hét vagy egy év alatt, teljesen mindegy. A létezés értelmetlen, magányos tevékenység. Magamért élni? Minek? Na és, utána mi lesz? Ezért tűnt úgy, hogy többé nem tudják szeretni se magukat, se az életüket. Most a gyerekek nélkülük, pontosabban helyettük élnek... Csak a gyerekekért éltek - és a férj látta felesége szemében ezt a félelmet...- Na? Felkeltél? - Ezt úgy mondta a felesége, mintha felkészítené a következő, zagy- vaságnak tűnő dologra: - Két metróállomást felrobbantottak - a Ljubjankát és a Park Kulturit.

Ez újabb ütésként érte a férfit, de elhárította. Végül mégis felfogta. Közvetlenül mellettük, itt a közelben. Ez valahogy furcsának tűnt... De van autójuk, a lányuknak szintén. Idejét sem tudta, mikor ment le utoljára a metróaluljáróba: mintha egy másik életben történt volna, oly rég volt. De ha lement volna... Erre még gondolni is szörnyű volt. Ez a gondolat elhagyta, csak egy bizonytalan, könnyed remegés maradt rajta. Ügy tűnt, csak most tért magához. Felfogta, hogy élni kell, hozzá kell fogni valamihez: akár a mosakodáshoz is. De mi ez az undorodás, magával és mindenkivel kapcsolatban, mintha a halálra készülne... S az élete - valaki elrontotta az életét: a felesége egyszeriben használhatatlanná vált, nos igen, az ő számára... és az élet számára.

Még hallja a feleségét, aki, úgy tűnik, az ismerősöket hívogatja, meg a lányát. Nyilván aggódik miattuk... De ez ostoba fecsegésnek, félrebeszélésnek tűnt... Mi szükség van erre?

A férfi úgy érezte magát, mint egy elmeháborodott, aki egy bizonyos emberként aludt el, de egy másikként ébredt.

A felesége pedig... Az arcán a szenvedés grimasza, ami, mint egy őrültnél, diadalmasnak hatott: a felesége szenved, de vajon miért nem szenved ő is úgy, mint a felesége, a mások szenvedésétől?

A feleség viszont arra már nem emlékezett, hogy férjének ma be kell mennie a klinikára. Erre a napra jegyezték elő. Teljesítette, amit mondtak neki: előző nap este eltávolította a mellkasa területéről a szőrt. Igazán szolidan hangzott: a „monitoringvizsgálat” miatt. A szíve, a vérnyomása: mindent egyszerre. És ő tényleg mindent tudni akart a szívéről és a vérnyomásáról. Egész jól érezte magát. Valami mégis kitüremkedett az átlagos kardiog- ramból. így már egy hónapja, ha nem több, azért fizet, hogy ugyan még nem gyógyították meg, de járhatja az orvosi szobákat, hogy végre ítélkezzenek felette. Hogy mire készüljön föl, mire gondoljon elalvás előtt... Most már félt. Szinte állandó fájdalmat érzett a szívében, és kínozta az ismeretlen, nem hagyta nyugodni a gondolat. Törődik az egészségével, hogy is van ez? Ellenáll az életnek, mint valami betegségnek? Vagy harcol érte, de akkor mi ennyire félelmetes? És még ott a felesége is... Megijedt. A szerencsétlen. Egykoron háziasszony lett belőle, most pedig ápolónő. Szemmel tartja a férje táplálkozását: csak semmi zsírosat. Ez lett számára az elv, a hit, a cél... Elkerülni a betegséget. Valaha félté- kenykedett, bezárkózott önmagába, fallal vette körül magát - most pedig megpróbálja védeni, óvni, de szenved, mintha gyanítana valamit. Ő pedig, aki egy ágyban alszik vele, arra gondol, hogy ha nem akar meghalni, akkor az azt jelenti, hogy nem akar elsőként