Irodalmi Szemle, 2013
2013/6 - Oleg Pavlov: Robbantás (I.) (elbeszélés, Gyürky Katalin fordítása)
meghalni... Nem és nem... El kell mennie a kivizsgálásra - a szíve egy teljes napig tartó megfigyelésére hogy kapjon valamilyen diagnózist, amilyet oly sokat kapott már eddig is. Ez az első figyelmeztetés, az óvatosságra intés: itt az idő. És ennyi. Az idő... Mindenkire emlékszik, aki elsőként ment el és a temetőben fekszik: ezek az emberek valamiért siettek élni, siettek valahová. A lakás minden zuga a híradó különkiadásától és a riportoktól volt hangos. A konyhában és a szobákban a felesége bekapcsolta a tévékészülékeket, de el is felejtette, mert nem hallgatta és nem is nézte őket... Az interneten olvasta a híreket, az olvasástól teljesen rátapadt a képernyőre, kereste az újabbakat és újabbakat, már el se tudott tőlük szakadni. A legfontosabb, hogy minél gyorsabban megossza másokkal, mit tudott meg... A szeme úgy ki volt fáradva, mintha napok óta nem aludt volna... Az arca, az ajka meggémbered- ve... Elmosódott beszéd következett... A férje még nem is hallja, de már látja maga előtt, ahogy a felesége ezt mondja:- Putyin sürgősen Moszkvába repült! Ahogy az lenni szokott, a férj a tévé képernyőjét nézi. Villognak a képek. Emberek arca, sok arc. Ezek az emberek egy új, földalatti pokolban vannak. Közülük mindenki vagy elkésett, vagy sietett, különben aligha maradhatott volna életben. Minden csatorna ugyanazt a dokumentumfilmet mutatta. Átkapcsolsz - és a kép nem mozdul, semmi sem változik, mintha kimerevedett volna. A férfi számára ez valahogy mégse tűnt félelmetesnek: nézi, és közben semmit se érez, mintha hirtelen kővé vált volna. Unalmas. Ameny- nyire csak lehet. Halál, halál, halál, kizárólag csak halál... Mindössze azt fogta fel, hogy sok egyetemi hallgató pusztult el. Valakiknek a gyerekei. Mindenkinek vannak gyerekei. Egyszer csak szíven ütötte, amikor valaki ezt mondta: „De hisz Putyinnak is vannak gyerekei...” Nos, igen, mindenkinek. Valamiért még az Űristennek is. Hogy csináljon valamit - valami normálisát, szokásosat -, sokáig mosakodott, aztán megborotválkozott a visszhangzó fürdőszobában. Nézte a saját tükörképét, miközben mosta lefelé a borotválkozás ragacsos habjának maradékát... Hirtelen arra gondolt, hogy olyan, mintha egy halott arcát nézné - egy tiszta és simára borotvált bőrű idegenét és arra, hogy lehet, hogy ma meg fog halni? Gyengeséget érzett... Úgy látszott, már erre is késő volt gondolni. A konyhában várt rá a rég kihűlt kávé, de mivel a felesége elfeledkezett a reggeliről, így nekilátott az elkészítésének. A férfi megpróbált kimenni, majd visszajönni, de a felesége se azt nem vette észre, hogy kiment, se azt, hogy visszajött. Hogy ezzel is őt idegesítse - de a férfi visszafogta magát. Amíg a fürdőszobában tartózkodott, hallotta, hogy a felesége megint a lányát hívja. így dörmögött:- Minek ez neki, mit akar?- A te lányod, felfogtad? A lányunk miattunk, miattad aggódik - mondta erőteljesen a felesége.- Aggódik - ráncolta a homlokát a férfi. - Bárcsak saját maga miatt aggódna...- Épp most hívta őket a párja apja, és gyanítja, hogy lesz ma még néhány robbantás. Sehová se szabad menned.
