Irodalmi Szemle, 2013
2013/6 - VÁROS ÉS EMLÉKEZET - Marinov Iván: Árulkodó városi legendák (jegyzet)
Mert nem tudjuk meg belőle például, hogy a hazai kínai kolónia meglehetősen fiatal, aminek köszönhetően kevesen halnak meg közülük. Az sem derül ki, hogy a súlyos és gyógyíthatatlan betegek többnyire hazautaznak, mert az ottani gyógyászatban jobban bíznak a magyar egészségügynél, vagy mert a szülőföldjükön szeretnének meghalni. Váratlan baleset persze bárkit érhet: azt gondolni azonban, hogy e tragédiákat a ha- lottaikkal különös tisztelettel bánó kínaiak különféle üzelmekre használnák, a távolkeleti kultúrát ismerve nagy butaság lenne. Arról nem is beszélve, hogy hivatalos iratot ennél könnyebben is lehet szerezni, ráadásul Magyarország jó ideje nem számít vonzó célpontnak. Ennyi minden nem derül ki a történetből, árulkodik viszont arról, hogy hiába próbáljuk leplezni az idegenektől való félelmünket, az továbbra is meghatározza gondolkodásunkat. A rémisztgető történetek mindezek ellenére is jóval népszerűbbek a cáfolatoknál. Hogy a jelenséget a közösségi oldalak egy nyilvános mérőeszközével számszerűsítsük: míg a nem létező veszélyekre figyelmeztető, nemritkán hisztérikus formában előadott történeteket alkalmanként 40-50 ezren továbbítják néhány óra alatt, addig a cáfolatot csupán századannyian. Hogy mi dönt az egyaránt exkluzív információt nyúj - tó, egymással ellentétes előjelű narratívák versenyében? Leginkább az, hogy míg a félelmeinket igazoló, vágyainkat beteljesítő, világlátásunkat alátámasztó történetekben hinni akarunk, addig ugyanezen sztorik leleplezését gyanúval, elfogultsággal, zsigeri ellenkezéssel és vad ellenteóriákkal fogadjuk. Meg az, hogy formájukat, nyelvezetüket és üzenetüket tekintve előbbiek VÁROS ÉS EMLÉKEZET jóval könnyebben megérthetők, s így továbbadhatók, mint az esetenként szélesebb ismereteket igénylő cáfolatok. Vagy az, hogy az internetezők már rég nem olvasnak olyan figyelmesen, mint ahogy egykor a tűz körül ülők hallgatták a mesélőt, és felületes tartalomszkennelésük során nem figyelnek a részletekre, hanem csak kattintanak, egyetlen mozdulattal emberek százai, ezrei felé megosztva mindent, amivel jólértesültségük imázsát erősíthetik. Hiba lenne azonban az internetet főbűnösnek kikiáltani. A minden szavunkat megőrző világháló csupán a legújabb keltetője és éltetője a legendáknak, de a történetek létrehozásában semmiképpen nem szárnyalja túl a jó öreg emberi elmét. Az emlékezetre hajlamosak vagyunk egy olyan videolejátszóként gondolni, amely minden velünk történt eseményt rögzít, s e felvételekből aztán néhány kazetta megmarad, néhány eltűnik. Ez azonban nem így van: az emberi agy nemcsak nem képes a részletek hiánytalan megőrzésére, hanem még megmaradt emlékeink is folyamatosan változnak. Ez történik például akkor, amikor egy kitalált vagy mástól hallott történetet annyiszor mesélünk el ismerőseinknek, hogy egy idő után már sajátunkként adjuk elő, mert így is emlékszünk rá. Vagy amikor képekkel, történetekkel, szuggesztióval mások ültetnek el bennünk hamis emlékeket, amelyeket aztán idővel a magunkévá teszünk. Egy vizsgálatsorozatban, amelyben tinédzsereket szembesítettek többségében valós és egy kitalált gyerekkori emlékkel (egy áruházi elveszés történetével), a megfigyeltek egynegyede pontosan emlékezett a soha meg nem történt eseményre, volt, aki még „megtalálója” alakját is leírta. De hamis emlékek 59
