Irodalmi Szemle, 2013

2013/6 - VÁROS ÉS EMLÉKEZET - Marinov Iván: Árulkodó városi legendák (jegyzet)

VÁROS ÉS EMLÉKEZET

lehet mesélni az iskolákban, hogy a fiatal Horthy nem vett angol nyelvleckéket a pályája elején járó, később világhíressé vált írótól, James Joyce-tól. Valószínűleg senkinek az étvágyát nem veszi el, ha irodalomtörténészek rámutatnak: Kerouac nem egyhuzamban, három hét alatt, központozás nélkül és benzedrinen élve írta Úton című művét, hanem tudatosan csiszolgatta korábban leírt naplórészleteit. Nem több egy jó történetnél, de akár vacsora közben is mesélhető, hogy az alkalmi írnokként alkalmazott Sámuel Beckett tévedésből beleírta Joyce ajtókopogtatásra adott válaszát a Finnegan ébredésébe. Legfeljebb, ha korrektek akarunk lenni, hozzátesszük, hogy mindez nem abban a formában történt, ahogyan közismertté vált (Jöjjön be!”). De ha az irodalom, illetve a legenda szó fogalmi határait kitoljuk a fiktív szöveg, illetve az összeesküvés-történetek felé, már a zsidó világ-összeesküvés teóriájának ősforrását, az örök klasszikus Cion bölcseinek jegyzőkönyveit is bepasszírozhatjuk vizsgálati körünkbe. Az eredetileg a cári Oroszország zsidóellenes politikájának támogatására összefércelt műről pedig már túlzás nélkül elmondható, hogy hatása nemcsak káros, hanem egyenesen pusztító volt. Ezek szerint veszélyesek lennének a legendák, amiktől félnünk és tartanunk kell?

*

Évek óta foglalkozom városi és történelmi legendákkal, szóbeszédekkel, s bár nem így indult, írásaim jó ideje nem csupán e különös történetek leleplezéséről szólnak. Próbálom tartani magam weboldalám ars poeticájához, azaz hogy kutatásaimat nem azért végzem, hogy más ellenében nekem higgyenek az emberek. Feladatomnak az adott történet keletkezéséről, terjedéséről,

fejlődéséről fellelhető információk különböző forrásokból való összegyűjtését tartom, a hit kérdését az olvasóra bízom. Ezért aztán általában szomorúsággal tölt el, ha a szóbeszédek elértéktelenítésével vádolnak. Kár érte, nagyon szerettem ezt a legendát - kapom néha a kritikát csalódott olvasóktól. Pedig ha elvonatkoztatunk a személyes érzelmektől és a hittől, a „leleplezett” legenda jóval több a csupasz legendánál. Előbbiben ugyanúgy megvan és él az a történet, ami utóbbit népszerűvé tette, csak még kapcsolódik hozzá egy történelmi, pszichológiai vagy tudományos kontextus is. Ez pedig nemhogy nem öli meg az apropóul szolgáló cselekményt, hanem azáltal, hogy megmutatja a legenda keletkezésének, népszerűségének okát, alakulásának folyamatát, nem egyszer dupla- vagy triplacsavart ad a történetnek. És nem utolsósorban jó pár hasznos dologra megtaníthat bennünket.

*

Érdemes például felidézni a kínai bevándorlók temetkezésének legendáját. A keleti bevándorlók arcát idővel megszoktuk az utcákon, a boltokban és az éttermekben. Aztán valaki egyszer csak felfedezte, hogy a temetőkben nem találni nyomukat. Vajon hova tűnik az itt élő kínaiak holtteste? - merült fel a kérdés a világ szinte valamennyi nagyvárosában, s a rejtély által kiváltott nyugtalanság városi legendát szült. Eszerint a helyiek szemében egyforma „idegenek” halottaikat azért nem jelentik be, hogy az elhunytak papírjaival új rokonok érkezhessenek az országba (a szóbeszéd horrorverziója szerint a holttestek a kifőzdékben tűnnek el). A legenda, amely inkább a sztereotípiáinknak, mint a kínai halottaknak állít emlékművet, többet árul el rólunk, mint azokról, akikről szól.

58